- Igazgató úr…

- Perselus. Kérem, tegye meg ezt nekem - nézett rá Pitonra a Roxfort idős, ősz szakállú igazgatója.

- De kérem… - próbált ellenkezni a fekete hajú bájitaltanár.

- Holnap reggel érte jön egy minisztériumi autó, az majd elviszi Londonba ahhoz a családhoz - Dumbledore felkelt a székéből, és derűs mosollyal pillantott fel ismét Pitonra. - Minden jót, Perselus.

- Önnek is - morogta lemondóan Piton, majd elhagyta az igazgató irodáját.

A bájitaltanár dühösen csörtetett végig a varázslóiskola folyosóin. Méghogy ő, Perselus Piton, egy hetet egy mugli családnál töltsön! Ráadásul nem szabad tudniuk róla, hogy ő maga varázsló… Az igazgató újabb ’remek’ ötlete, melyet, Dumbledore szavaival élve, „csak Perselus képes feltűnés nélkül végigcsinálni”.

Piton visszatért a szobájába, és bezárkózott.

Még az este összepakolta kevéske szükségesnek vélt holmiját, és néhány óra alvás után, másnap reggel nyolc órakor már a Roxmortsi állomáson állt, várva a minisztérium által kiküldött kocsit. Az hamarosan megérkezett, nagy ámulatot keltve a falu lakosságában.

Az autó leginkább egy tökéletesen polírozott luxus limuzinra hasonlított. Éppen Perselus előtt állt meg, szinte hangtalanul. Abból egy meglehetősen jólfésült, fiatal férfi szállt ki.

- Az úr bizonyára Perselus Piton, ha nem tévedek - üdvözölte komor főhajlással.

- Én vagyok - felelte kurtán Piton, mustráló tekintettel végigmérve a csillogó járművet.

- Kérem, szálljon be, mi visszük el önt az Albus Dumbledore által megadott londoni címre - szólt, és közben Piton sötét bőröndje után nyúlt. - A csomagjait elteszem a raktérbe.

Piton közben beült az autóba. A jármű belülről éppoly’ luxus kivitelezésű volt, mint kívülről. ’Talán varázslattal bővítették ki’, gondolta Piton, ahogy leült az egyik kényelmes karosszékbe.

- Ha bármire szüksége van az út során, szolgálja ki magát - mondta a sötét minisztériumi férfi, majd becsukta az ajtót Piton mögött. Ő maga előre ment, és a vezető mellé ült. Néhány pillanattal később az autó elindult.

Az út Londonba meglepően rövidnek és unalmasnak tűnt Piton számára. Még az ablakon sem tudott kinézni, hogy figyelje az elsuhanó tájat, ugyanis a kocsi ablakai teljesen el voltak sötétítve. A belső térben halvány, kicsi lámpások szolgáltatták a fényt, kellemes hangulatot kölcsönözve.

Piton szeme így egy időre elszokott a napfénytől, s mikor az autó fékezett, és a minisztériumi ember ismét kinyitotta előtte az ajtót, a hirtelen szikrázó napfény egy kissé elvakította Perselust. Beletelt néhány percbe, mire újra megszokta a természetes fényt.

Eközben a másik férfi előszedte a bájitaltanár csomagjait.

- Parancsoljon - adta kezébe az utolsót is.

Piton biccentett, a férfi viszont még nem végzett.

- Ezt Albus Dumbledore küldte magának - nyújtott oda neki egy szorosan összetekert, sárgás pergament. - A ház pedig, ahol megszáll egy hétre, ez lesz - mutatott a tőlük legközelebbi, egyszerű, de takaros kis mugli házra. - Minden jót, uram! - köszönt el tőle a férfi, és visszaült a luxus fekete autóba, hogy visszatérjen a Mágiaügyi Minisztériumba.

Piton komor, szinte dühös tekintettel nézte a világos, kedves kis házat. Az épület előtt rendezett kert terült el, a kerítés mellett egy fából épített hinta és egy kisebb libikóka volt. Piton ebből azt a következtetést vonta le, hogy egy teljes hétig össze lesz zárva egy – vagy több – mugli gyerekkel.

Mindazonáltal erőt vett magán, és határozott léptekkel elindult a ház felé. Röviden megnyomta a kapucsengőt, és várt.

A házból szinte azonnal hangos kutyaugatás hallatszott.

- Nagyszerű - morogta maga elé Piton. - Még ez a korcs is…

A ház ajtaja nem sokkal később kinyílt, és egy szőkésbarna hajú, középkorú nő lépett ki rajta. Amint meglátta Pitont, elmosolyodott, és lépteit sietősebbre fogta.

A házból vadul ugatva kiszaladt kutya előbb érte el a kerítést. Mérgesen vicsorgott a bájitaltan tanárra, aki viszont az érkező nőre emelte tekintetét.

- Nyughass, Nünüke - szólt rá a kutyára az asszony.

Az engedelmesen leült elé, és nagy barna szemekkel nézett fel gazdájára. A nő viszont nem figyelt többet rá.

- Jó napot! - köszönt kedvesen az asszony. - Ön bizonyára Mr.…

- Piton. Perselus Piton.

- Örvendek. Én Justine McKoet vagyok. Örülök, hogy vendégül láthatjuk önt. Bizonyára hosszú utat tett meg Jamaicából, fáradt lehet… kerüljön beljebb!

Piton nem egészen értette, miért kellett neki Jamaicából érkeznie. Mindenesetre mesterien álcázta értetlenségét.

- Köszönöm.

A nő bevezette a házba a férfit.

- Nem valami hatalmas… de nekünk pont megfelel - nézett körbe a nő az előszobán, majd ismét Pitonra emelte tekintetét, és várta, mit szól hozzá amaz.

- Otthonos - jegyezte meg a férfi.

- Köszönöm. Segítsek vinni a csomagjait?

- Nem, köszönöm, elbírom. Megmutatná a szobámat?

- Persze. Jöjjön velem - Justine elindult a szűk lépcsőn felfelé, a fekete hajú férfi pedig követte.

Az emeleten még kevesebb hely volt, mint odalent, a szűk folyosóról mindössze két ajtó nyílt. A nő a cicákkal és virágokkal díszített ajtó felé indult, és benyitott a szobába.

- Sajnos nem tudtuk máshogyan megoldani… Igaz, nem okoz problémát, ha Carlával alszik, amíg nálunk vendégeskedik?

Piton nem válaszolt.

Tekintete undorodva akadt meg a csupa rózsaszín tapétás, díszesen kicicomázott kis lányszoba különböző részein. A szobában egy emeletes ágy volt a fal mellett; lent nagy rendetlenség uralkodott a sok Barbie-babának és játék póninak köszönhetően. A felső szinten azonban viszonylagos rend volt.

- Ez lesz a maga helye - mutatott felülre a nő.

- Nagyszerű - mondta Piton, a lehető legjobban leplezve undorát.

- Akkor, ha most megbocsát, magára hagynám, meg kell néznem az ebédet… - a nő behajtotta a kis szoba ajtaját, és visszatért a földszinti konyhába.

Perselus megmozdult a küszöbtől.

- Undorító - jegyezte meg, utolsó pillantást vetve a sok kislányos játékszerre és a szoba rózsaszínben úszó pompájára.

Piton az ágyhoz lépett, majd elővette varázspálcáját, és mindenek előtt egyetlen suhintással rendet tett a szobában. Ekkor éles sípolás töltötte be a helységet, szörnyű lármát csapva a szobában. Piton sebesen keresni kezdte a hang forrását, mire ráakadt arra a pergamenre, melyet a minisztériumi férfi adott át neki – melyben Dumbledore üzent neki.

A pergamen fülsértő sípolása hamarosan abbamaradt, amint Perselus kihajtogatta, és olvasni kezdte.

„Kedves Perselus! Érezze jól magát a kedves mugli családnál. A kikapcsolódás mellett azonban kérem, ne feledje a feladatát, védje meg őket. Sajnos azt kell kérnem, amíg náluk tartózkodik, mellőzze a mágia mindennemű alkalmazását. Ne keltsen feltűnést.”

Az igazgató üzenete tovább is folytatódott, de Perselus csak erre volt egyelőre kíváncsi. Dohogva dobta le az ágy neki szánt szintjére a pergament.

- Ha ezt tudom, nem fecsérlem az erőm a rendrakásra… - mérgelődött. A professzor éppenhogy nekiállt a kicsomagoláshoz, mikor az ajtó kitárult, és belépett rajta Justine.

- Minden rendben? - kérdezte Pitontól.

- Igen.

- Akkor jó… csak hallottam valami szirénázást, nem tudtam, honnan jön… nahát, maga összepakolt a szobában! - ámuldozott a nő.

- Igen - morogta a férfi.

- Erre soha nem bírtam még rávenni Carlát - jegyezte meg a nő. - Nos, nem is zavarom tovább. Majd szólok, ha elkészült az ebéd, addig is pihenjen egy keveset - mondta, majd ismét elhagyta a szobát.

Pitonnak lassan sikerült kicsomagolnia, fekete bőröndjét pedig félrelökte az ágy végébe. A tanár úgy érezte, nem lenne ellenére egy kevés pihenés, de kisebb gondot okozott neki, hogyan jusson fel a felső szintre.

Megállapította, hogy a kicsi fekhelyet nem egy felnőttnek tervezték, félt, hogy az igencsak bizonytalanul imbolygó kis ágy nem fogja elbírni a súlyát. Végül nagy nehezen felmászott a felső ágyra, és óvatosan ráfeküdt.

Lába jócskán túlért a végén; nyilvánvaló volt, hogy nem az ő számára méretezték a kis ágyat.

- Dumbledore és az ő remek ötletei… - morogta Piton. A tanár megpróbált az oldalára fordulni, de az ágy ekkor ismét nagyon ingadozott négy kicsi falábán állva.

Behunyta szemét, és megpróbált nem gondolni rá, hogy bármikor összeeshet alatta az ágy. Idegességét csak fokozta, hogy valami nyomta az oldalát. Odanyúlt, és megnézte, mi az. Egy kedves plüss, rózsaszín nyulacska mosolygott vissza rá.

A tanár mérgesen dobta félre a plüssállatkát, majd ismét megpróbált aludni egy keveset. Valahogy sikerült neki, de mikor később felébredt, még fáradtabbnak érezte magát, mint mielőtt elaludt. Megkönnyebbülten megállapította viszont, hogy az emeletes ágy egyelőre elbírta a súlyát.

Piton felkelt, és lemászott a dülöngélő ágyról. Éppen csak földet ért lába, az ajtón valaki halkan kopogtatott.

- Ki az? - mordult rá automatikusan Piton.

- Én vagyok… Jöjjön, készen van az ebéd, Mr. Piton - szólt neki Justine, majd Piton hallotta, hogy a nő távozik az emeletről.

Perselus elindult az ajtó felé, de ekkor megtorpant. Végignézett magán, és rájött, hogy még mindig varázslótalárt viselt. Egy röpke pillanatig el is csodálkozott, hogyhogy nem furcsállotta az öltözékét a nő.

Piton a magával hozott ruhákhoz lépett. Találomra kiválasztott magának egy sötétkék szaténnadrágot és egy fekete inget, majd lecserélte talárját.

Ahogy haladt lefelé a lépcsőn, az egyre erősödő ricsajokra gyanúja beigazolódott: időközben hazatértek a kölykök is.

- Adideee, Adam! - hallatszott egy vékonyka lányhang a konyha felől.

- Még mit nem! - kiabált vissza rá egy fiú.

- Deee! Mama, Adam nem adja ide a plüssmacimat! - sápítozott a lány.

Így ment ez egészen addig, míg Piton ki nem ért a konyhába. A levegő ekkor hirtelen megfagyott, és a két gyermek rémült tekintettel néztek a föléjük tornyosuló sötét, komor arcú férfira.

- Jöjjön, ne ácsorogjon a küszöbön - hívta Pitont a közben dolgoskodó nő. A férfi leült a hozzá legközelebb álló üres székre.

- A bácsi kicsoda? - kérdezte félénken a copfos, szöszi kislány, Pitonra pislogva.

Perselus nem volt hozzászokva, hogy ilyen pici gyerekek beszélgessenek vele… nem tudta, hogyan kell ilyenkor bemutatkozni.

Szerencsére a lány anyja a segítségére sietett.

- Ő itt Piton bácsi - mutatta be.

- Piton bácsi? - kérdezte a férfitól a kislány, mintegy megerősítést várva.

- Igen - sziszegte a fogai közt amaz.

- Én Adam vagyok! - mutatkozott be a fiú, aki alig lehetett idősebb, mint kishúga.

- Én… én Carla - követte a lány testvére példáját.

- Örvendek.

Justine közben tálalta az ebédet.

- A férjem csak este fog hazajönni a munkából, ő majd akkor eszik - mondta a nő, Pitonhoz intézve szavait, közben segített felvágni a húst Carlának.

- Értem. Mit dolgozik a férje?

- Kémikus. Örökké csak a kotyvalékaival foglalkozik…

- Piton bácsi, te mit dolgozol? - érdeklődött a kislány.

- Hasonlót - felelte kurtán.

- Oh, valóban? - csodálkozott a nő. - Nem ismeri véletlenül a férjem?

- Nem hinném.

- Értem.

Ebéd alatt nem esett köztük sok szó. Míg a két gyerek az utolsó falat után már ugrottak is fel, hogy játszani szaladjanak a kertbe, addig Perselus megköszönte az ebédet, és visszatért a kis Carla szobájába.