Az eső csendesen kopogtatta az ablaküveget. A baldachin mögött fekvő fiatal nő az ágyból is jól látta a hold ezüstje által vetett fénypászmákat, melyek végigfutottak a falon és a parkettán, hogy aztán elnyelje őket az árnyék.
Sovány testén még a meleg paplan alatt is remegés futott végig, ahogy az ablakon vékony folyamként lecsorduló cseppeket figyelte. Mellette az imént elfújt gyertya kanócából kavargó füstcsík igyekezett a mennyezet felé.
- Mi végett élek? Nincs értelme az életemnek… – súgta bele az éjszakába. Hangja bántóan élesnek tetszett a sűrű csendben. – Nem tettem semmit… Van férjem, gyermekem, mégis egyedül vagyok.
- Úgy gondolod?
Ijedten rezzent össze a váratlan hangra, felült és körbenézett, de a szobában rajta kívül nem volt senki.
- Uradnak és gyermekednek nélküled kellett meghalnia… - folytatta a vékony, magas hang.
A nő igyekezett nem figyelni rá, azt hitte, csak hallucinál. Takarója alatt imára kulcsolta kezeit, de ekkor a vékony hang újra megszólalt, betöltve a szobát.
- Ne tedd össze két kezedet, nincs, ki visszaadja.
A nő újból körbenézett.
- K-ki vagy? – kérdezte halkan, akadozva az üres szobától.
Mintha az ismeretlen kuncogott volna, aztán újra megszólalt, ezúttal a közelében. Dallamosan, furcsán forgatta a szavakat.
- Aludj szépen, aludj jól… Alszik már a férjed is… örök álmokat!
A nőt nyugtalanító érzés kerítette hatalmába. Riadtan kapta jobbra a fejét, hosszú szőke haja összegubancolódott a mozdulattól. A mellette lévő helyet nagy, kövér, sötét bundájú kandúr foglalta el. Lapos pofájából sunyin méregették őt a sárga szemek.
- Lucius… - suttogta a nő. – Hol van Lucius? Mondd meg!
Követelésére halk nevetgélés volt a válasz, majd az állat emberi hangon válaszolt.
- Hisz’ mondtam. Ő már örök álmokat alszik, s nem ébred fel többé.
- Me-meghalt?
A macska sokatmondóan kuncogott, mire a nő ügyetlen mozdulatokkal kikászálódott a selyemtakaró alól.
- Nem halt meg! Nincs igazad… Itt van valahol… – motyogta magát is bátorítva. Lábaival a papucsa után kutatott, amit kisvártatva meg is talált, nem messze az ágytól. A kandúrra rá sem nézve, mezítláb indult érte. A parketta jéghidegnek tűnt a melegben töltött idő után. Amint végre elérte papucsát, sóhajtva dugta bele lábait. Prémes szegélyű hálóköntöst terített a vállaira, és az ajtóhoz lépve lenyomta a kilincset.
A hálószobából kilépve koromsötétségbe jutott. Tapogatózva, a fal mellett próbált továbbjutni, két lépés után azonban megbotlott valamiben. A folyosót hirtelen fényár öntötte el, és a fellobbanó fáklyák sorában a nő már ki tudta venni, merre jár, de nem ismerte fel a helyet. A folyosószakasz csupasz falát két festmény díszítette az ajtótól balra. Ahogy jobbra nézett, mintha az ajtó mellett elvágták volna a világítást, minden a sötétségbe veszett. Az út csak balra vezetett tovább.
- Hol vagyok? – kérdezte halkan, de mivel nem kapott választ, sem kuncogást, megszemlélte hát az első képet a fehérre meszelt falon.
A festmény háborús jelenetet ábrázolt, szereplői azonban nem álltak mozdulatlanul. Az előtérben két lovag vívott vérre menő csatát. Az egyiknek ezüstszínű páncélzata volt, pej lovának oldalából törött, véres dárda állt ki. A másik lovas fekete páncélt viselt, kígyófejjel a mellrészén. Fekete lova ágaskodva ijesztgette ellenfelét. A háttérben egy templom beomlott tornya fehérlett, mögötte villám cikázott át a borús égen.
Abban a pillanatban, ahogy a képen villámlott, szélroham söpört végig a folyosón. A nő és a fáklyalángok egyszerre reszkettek bele.
Továbbindulva újabb képhez jutott. Ezen is csata zajlott, ugyanazon a helyszínen. Ezen a festményen azonban a fekete páncélos lovag a sáros földön feküdt, mellette hajdan díszes sisakja. Arca körül szétterült véres, fehéresszőke haja. A másik lovag pejszínű lova mellett állt, kardját diadalmasan a magasba emelve.
Ahogy a nőnek sikerült kivennie a földön fekvő lovag arcát, sikkantva hátrébb ugrott.
- Nem lehet… Lucius… Nem…
- Én megmondtam… Menj inkább aludni… - szólalt meg a vékony hang mellette, majd belekezdett egy altatódal dúdolásába. A nő lenézett és a kandúrt pillantotta meg; az állat hátsó lábain állt, féloldalasan a falnak dőlve és hunyorogva nézett fel rá. Visszafordult a képhez, de a látvány kétségbe ejtette, újból el kellett fordítania a fejét. Lába mellett hűlt helye volt a macskának.
A nő botladozva indult tovább, reszkető kezét szájára szorítva vissza-visszanézett a szörnyűséges képre.
Befordulva a következő folyosóra újabb festményt pillantott meg. Félve lépett közelebb hozzá. Mellette ismét felbukkant a kandúr, és újra rákezdte a dal dúdolgatását, majd minden átmenet nélkül hozzátette:
- Alszik a föld, s a fiad benne… Alszik minden, aludj hát te is…
A nő fülére szorította kezeit, és a képre fordította figyelmét.
Ezen nem a lovagok voltak láthatók, de itt is csata zajlott. Romos várorom tetején fél tucat fekete köpönyeges alak állt, előreszegezett varázspálcával. Arcuk nem látszott fehér maszkjuktól. Előttük feketébe bugyolált alak feküdt a kövön, elsőre csak tejfölszőke haja volt kivehető. A fekete köpenyesekkel szemben egyetlen, vörösbe öltözött ember állt, arca nem, csak fekete tarkója látszott.
A nő hunyorogva szemlélte a képet. A toronyban fekvő alak nem volt véres, de nyaka természetellenes szögben volt kifordulva. Ahogy tovább nézte a festett alakot, mintha közelebb került volna hozzá. Már a vonásait is ki tudta venni…
Nyögve, könnyes szemekkel meredt az alakra, a macska nevetni kezdett mellette.
- Most már igazán egyedül vagy a világon!
A nő feltörő zokogásától fuldokolva, vakon lépett egyet előre. A folyosó fordult egyet a talpa alatt, a következő pillanatban pedig paplanjába csavarodva érkezett a földre. Fülében még ott visszhangzott a kandúr gúnyos kuncogása.
Ijedt, szépen zengő bariton szólalt meg felette.
- Narcissa drágám, jól vagy?
A nő felnyitotta szemeit, és tekintete rögtön találkozott az ágyon térdelő szőke hajú férfiéval. Amint sikerült kikecmeregnie a takaró fogságából, zokogva vetette bele magát férje karjaiba.
- Lucius, ó, Lucius… Szörnyűség…
A férfi karjába vette a gyenge, reszkető testet és lefektette az ágyra. Miközben betakarta, csitítóan mormolt a fülébe.
- Csak rosszat álmodtál, nem kell félned…
- Nem…
Ekkor halk nyikordulással kinyílt az ajtó és szőke, hatév körüli kisfiú jelent meg a hálószobában.
- Édesapám, bejöhetek?
A férfi bólintással adta meg az engedélyt. A fiúcska nesztelen léptekkel az ágyhoz sietett és leült édesapja mellé. Félve tekintett a halkan sírdogáló nőre, aztán óvatosan letörölt egy könnycseppet a megtört arcról.
- Édesanya, ne sírj… - majd közelebb hajolt hozzá, és a fülébe súgta: - A macskának nincs igaza, mi mindig melletted vagyunk!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
