A mihamarabbi viszont látásra!

  Perselus Piton belépett a szobába, és a kulcsot rögtön kétszer megfordította a zárban. Körülnézett. A szoba régen rendezett, tiszta lehetett, most azonban szinte mindent felfordítottak, szétdobáltak benne. Az ablakok piszkosan, mosatlanul néztek vissza rá. Nem kellett sokat keresgélnie, hogy megtalálja azt a tárgyat, amiért jött. Benézett a felborult íróasztal egyik fiókjába, és a zsebébe csúsztatott egy fekete, apró könyvet. Még egyszer körbenézett. Nem idegesen, hanem csak úgy, mintha szemlélődne a szobában. Aztán újra benyúlt a zsebébe és elővette a kis könyvecskét, ami egykor annyi szenvedést okozott neki. Sylvia Mellan naplóját. Kinyitotta az Április 23-dikai bejegyzésnél, és olvasni kezdte a vérvörös tintával írt sorokat.

  Délután fáradtan huppantam le a klubhelyiség egyik foteljába. Éjfél körül járhatott az idő, és nekem mindenből teljesen elegem volt. Rajtam kívül csak Piton volt itt, az egyik sarokban gubbasztott egy könyv felett.

- Nem lehetne kicsit csendesebben? - nézett fel, mikor dühösen berobogtam a portrélyukon, és fújtatva leültem az egyik fotelba.

- Nem! – vetettem oda mérgesen. Semmi kedvem nem volt az ő kioktatását hallgatni. Úgy látszott, ezt ő is észrevette, mert nem szólalt meg, csak átült a velem szemben lévő fotelbe.

- Valami baj van? – kérdezte viszonylag kedvesen. Már amennyire tőle telt.

Miért is lenne ebben az átkozott világban valami jó! Látta, hogy még mindig mérgelődöm.

- Hagyd abba! – közölte halkan, de én rá se hederítettem.

- Nem! - kiáltottam mérgesen. Elmosolyodott.

- Ma csak ezt tudod mondani? – erre aztán végképp dühbe jöttem.

- Nem! – pár másodperc múlva azonban mindketten nevetni kezdtünk.

- Vettem észre! – fuldokolta nevetés közben. Ekkor elkomorodtam. Nem Piton miatt. Hanem mert egyszerűen nem volt jó kedvem, és ez a poén nem volt olyan nagy. Átültem egy másik fotelba, háttal neki és lehunytam a szemem.

- Miért bámulsz? – kérdeztem egy idő után, de nem pillantottam hátra. Minek?

- Azon elmélkedtem, hogy vajon miért vagy ilyen dühös, mert hogy nem rám, az biztos - mondta. Lehet, hogy tud valamit? – Tudod, hogy nekem elmondhatod.

- Na ez az, amit nem hiszek el. Hiszen a Mardekárban vagy! Bármikor kiadnál rólam információkat, ha hasznod származna belőle. – pár percig csendben ültünk, aztán megszólalt.

- Ez igaz. De ugyanakkor te a barátom vagy, és rólad senkinek nem mondanék semmit sem. – most éreztem, hogy ez igaz. Halkan, suttogva válaszoltam.

- Tudom… tudom, és valakinek beszélnem kell róla. – normális hangerőre váltottam. – Szóval… szeretek egy fiút… aki nagyon közel áll hozzám, de… valószínűleg ő azt hiszi, hogy csak a barátja vagyok, és nem foglalkozik velem úgy… szóval nem foglalkozik velem. – tudtam, hülyeség, hogy elmondom neki azt, amit róla gondolok, de nem vette észre rajtam, hogy hogyan néztem rá. Remélem…

- Neked csak egy barátod van – vetette oda. Ezt a gázt!

- Nem is kell több! Hiszen te itt vagy nekem, igaz?! - na, ezt jól elintéztem. De már nem szívhattam vissza.

Nem szólalt meg. Elfordultam és futni kezdtem a hálótermünk felé. A lépcső aljáig jutottam el, mikor megfogta a csuklómat, és megállított.

- Sylvia! – maga felé fordított. Ziháltam a felindultságtól. Megborzongtam, ahogy a szemébe néztem és gyorsan elfordítottam a tekintetem. Megfogta az államat és kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek. – Sylvia, tudnod kell, hogy… hogy én nagyon… szeretlek! – suttogta. Könnyek gyűltek a szemembe, és lehajtottam a fejem.

- Nem lehet… - suttogtam. Tudta, hogy sárvérű vagyok. Nem lehetünk együtt, csak ha Voldemortot legyőzte valaki, amire nem sok esély van.

- Tudom. Megpróbáltam nem hallgatni az érzéseimre, de… nem lehet. Sylvia! Szeretlek! – megcsókolt. Nem ellenkeztem. Nagyon jólesett. Tudtam, hogy ez az első és az utolsó is egyben, de nem érdekelt.

Piton felnézett saját, alkarját „díszítő” jegyére és a lehető legnagyobb utálattal gondolt magára. Még mindig érezte a lány puha ajkait a sajátján, még mindig érezte a bódító illatát. Visszafordította tekintetét a lapokra, amelyekre immár nem piros, hanem kék tintával ő írta az utolsó sorokat. A betűk itt-ott elmosódtak a rájuk cseppent könnyektől.

Szerettelek, Sylvia! De nem lehettünk együtt, ezt te is tudtad. Sajnálom, de nem tudtam megakadályozni a gyilkosságot ellened, későn értem oda… De elfordultam Voldemorttól, és Dumbledore mellé álltam. Ez a legkevesebb, amit még megtehetek érted. Megígérem, hogy egyszer még találkozunk. A mihamarabbi viszont látásra!

Westy