Másnap sötét hangulatban ébredtem: rémálmok gyötörtek. Nem emlékeztem rájuk tisztán, csak egyetlen dolog maradt meg bennem: egy hang. Egy hang, ami azt mondta: Ég veled, Duffney.

    Lesántikáltunk Suette-Polts-hoz. Egészen érdekes órát tartott a bólintérekről. Mikor felértünk a kastélyba, hogy átváltoztatástant tanuljunk, megfájdult a fejem. Az óra egészen fantasztikus volt- sikerült visszazsereznem a Griffendél öt pontját, és még pluszban tízzel gazdagodott- valamint Hermione tizenöt pontjával. Mégsem volt jókedvem…rossz előérzetem volt. Mikor beültem Umbridge órájára, máris elfogott a szédülés.

-Nyissátok ki  a könyvet, és olvassátok el a mai fejezetet.-mondta a belébő boszorkány- bár inkább szívesebben illettem volna a „vén varangy” jelzővel. Harryék unalmukban megint akasztófázni kezdtek. Én egyre inkább rosszabbul éreztem magam. Aztán újból előjöttek a hangok és a képek… Olyan tisztán hallottam őket, mint még soha. Harry mellettem épp be akart írni egy betűt, mikor látta, hogy megdermedtem. Aztán az ő szeme is elkerekedett- de tudtam, hogy csak foszlányokat hall.

Végtelen pusztán át fekvő holttestek… a csata zaja… Cho megcsókolja Harryt…

Aztán a kép változott. Egy sötét taláros alak feküdt Voldemort előtt. Haldoklott. Voldemort kínozta. Tudtam, hogy kínozta. Fájt mindenem. Aztán Voldemort felemelte a pálcáját…zöld fény suhant… az alak félreugrott, s szeme megcsillant a hold fényében… Harry volt az… idős volt- tizenhét-tizennyolc éves. Aztán, mikor támadásra emelte a pálcáját, eltalálta egy újabb Cruciatus. Éreztem a fájdalmat.

-Arrrrrrrrgh! Ne…ne kínozd…nem teheted.-már megint öntudatomon kívülre kerültem. Nem érzékeltem semmit magam körül.-Nem menekülhetsz… nincs kiút… neked kell meghalnod..-még tovább is mondtam volna, de kénytelen voltam megint felordítani. Nem csak Harry fájdalmát éreztem, hanem magáét Voldemortét is! Láttam ott mégvalakit: önmagamat...de valahogy másként néztem ki. Erőtlenül rogytam a földre – a szemem kéken izzott. De a kép nem fojtatódott- abbamaradt, és éreztem, hogy a fejem a padlónak csapódik…

-Azt hittem, betöri a fejét.

-Ti értitek, mit mondott?

-Eléggé nagy összevisszaság volt.

-Láttam-szólaltam meg hirtelen.-Küzdelmet láttam.

Kinyitottam a szemem- Harry, Ron, Hermione és Cho állta körül az ágyamat. Homályosan láttam, biztos levették  szemüvegem.

-Kik harcoltak?-kérdezte Cho.

-Sokan. De a háború, mely felettünk lebeg Démoklész kardjaként egyetlen csata eredményétől függ majd. A csata, amelyet két hatalmas varázsló vív majd. Egy jó, és egy rossz.

-Ki fog nyerni?-mozgolódott Ron.

Megpróbáltam felülni. Nem sikerült. Remegtem, és nem csak a testem mutatta ki erőtlenségét- a hangom is.

-Nem láttam. –erre csalódott képet vágott.- De ezt senki nem láthatja. A csata ott és akkor fog eldőlni.

Mély csend borult Harryre. Letört volt. Mikor a többiek elmentek, még maradt.

-Duffney-szólt.-Én is láttam, hogy harcolok.

-Tudom.

-Miért látom azt, amit te is?

Sóhajtottam. Felelnem kellett, ez így helyes.

-A képességem olyan dolog, amit a szív, a lélek táplál. Ha ezek valakihez a szokásosnál is erősebben kötődnek, a képesség egy része átterjed a szeretett személyre.

Elkerekedett a szeme.

-Te…te…

-Igen.

Szünet következett. Azt hittem, hogy a szívem kiugrik a helyéről.

-Duffney-szólt ismét.-Lehet, hogy Voldemort azért akart megölni, mert én vagyok az Egyetlen, aki diadalmaskodhat felette?

-Lehet.-mondtam.-Te szereted a szüleidet. Még mindig. Érzem. Egyszer még fogsz velük találkozni. Megígérem neked.

Boldog pillantással illetett.

-Köszönöm!-és átölelt.

-Sokat fogunk még szendvedni.-sóhajtottam.-De láttam őket.

Kicsit csillogott a szemem a könnyektől. Nagyon furcsán nézett rám- aztán felállt, és magamra hagyott a szinte majdnem üres kórteremben(egy srác egy paraván mögött ugatgatott)

    Miután lépteinek zaja elhalt, elhatároztam, hogy többé nem fogok sírni. Az eső tovább zúgott odakint. Azzal a tudattal hajtottam álomra a fejem, hogy másnap elkezdem felásni a könyvtárat, hogy visszajuthassak a valóságba.

A hold ezüstösen ragyogta át a felhőket, és fényesre festette a nedves leveleket. Az ágakon baglyok ültek, és hatalmas, srága szemüket villogtatva huhogtak.

   Futottam. Nem törődtem az szemembe csapódó ágakkal és az arcomat felhasító gallyakkal. Nagyon, nagyon féltem, éreztem, hogy menekülnöm kell. Az, ami üldözött sötétséget ölelt magába, nem láthattam hát. Kiértem az erdőből egy füves pusztára. Nagyon fáradt voltam, ziháltam, izzadtam- de nem állhattam meg. Mikor azonban tovább indultam volna, valami elkapta a lábam, és én elestem. Nem bírtam többé lábra állni. Üldözőm utolért, és fénnyelő förgetegként emelkedett fölém. Olyan volt mint egy dementor- csak százszor erősebb és sötétebb, mint a valóságban. Egy démon volt- maga a tökéletes gonoszság. Aztán meglepően tiszta, női hangon szólalt meg.

-Eljött hát az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött. Azoknak született, akik kétszer dacoltak a sötétséggel, és a hetedik hónap halála szülte őt. A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelölte meg. Az Egyetlenbe most beleszerető leány sorsa örökre megpecsételődik, s saját világába már csak egyszer térhet vissza.

-Segítségére lesz az Egyetlennek legyőzni a gonoszt, de ha az Egyetlen kudarcot vall, ő élni fog, és az Egyetlen gyermekét a tizenkettedik hónap derekán szüli majd. A leány sorsa az Egyetlen kezében van.A szerelem erősebb lesz, mint valaha, midőn a harc eldől, s a leánynak meg kell szülnie majd a gyermeket, hogy felnevelése után békével haljon meg.. Az Egyetlen gyermeke a tizenkettedik hónap derekán születik majd…

   Közelebb hajolt, s én már éreztem a fojtogató, jéghideg, biztos halált…

Felriadtam. Odakint az eddiginél is jobban zuhogott az eső. Albus ült az ágyam mellett, nyúzottan, öregen. Úsztam a verítékben, és ziháltam- szörnyen éreztem magam.

-Lázálmod volt Duffney.-suttogta, és egy nedves kendővel letörölte a homlokomat. Jól esett, behunyt szemmel tűrtem.-Súlyosan megbetegedtél.

-Egy dementorhoz hasonló démon üldözött.-szóltam remegő hangon.-És mondott nekem valamit.

-Hallottam.-mondta.

Egy ideig megrendülten bámultunk ki az esőfüggöny mögé rejtett éjszakába.

-Milyen bonyolult a sorsunk.-sóhajtott Albus.-Nagyon szereted Harryt, igaz?

Bólintottam.

-És ismered Trelawney professzor jóslatát is. Harrynek ez már túl egyértelmű.

-Nem biztos benne.-mondtam.-Albus… ez egy hosszú korszak lesz. Nincs már mit vesztenünk. De nyernivalónk sincs. Mondd meg nekem, miért ilyen sok van a látomásokból? Eddig soha nem volt ennyi.

Albus kiöblítette a kendőt, majd megint a homlokomra tette.

-Közel s távol te vagy az egyedüli jósgén. Az összes potenciális és nagy fontosságú esemény a te érzékeidre irányul.

-Nem értem.

-A jövő élénkké válik, ha valami nagyszabású, fontos dolog készül megtörténni, és megpróbálja figyelmeztetni a múltat- de ezeket a jeleket egyedül te tudod felfogni és értelmezni. Trelawney professzor génje nem elég aktív, így csak nagyon ritkán működik jól. Ez magyarázza csapnivaló jóstehetségét, és azt is, hogy miért pipultál be rá. A jövő rezgései, jelei bonyolultak, s csak a megfelelően erős, addig szunnyadó gének veszik, és továbbítják neked.

-A idő él?

-Az időt mi tápláljuk jövőbéli és múltbéli érzéseinkkel, jeleinkkel. Maga az idő képtelen az életre- de mi élünk és érzünk benne, és ösztönünk irányítja a jósgént is.

-Önmagunknak küldünk jeleket? Ez azt jelentené, hogy tulajdonképpen mi magunk vagyunk az idő.

-Mindig is okos voltál, Duffney.-elmosolyodtam.

-Akkor nem lesz vége?

Albus kinézett az ablakon lefolyó víz fátylán át a holdra.

-Nem.

-Meg fogom szokni.-mosolyogtam, bár ez a mosoly közel sem volt valódi.-Eddig is együtt éltem vele.

-Bár ne szoknád meg a halált.

-Én se szeretném megszokni, Albus. Én se szeretném!

Másnap megint zuhogó eső fogadott odakint, valamint Ronék virrasztó társasága. Fáradt mosollyal köszöntem meg mindent. Harry furcsán viselkedett, s mikor Madam Pomfrey ki akarta zavarni, ő kért még egy percet.

   Egy ideig csak az eső szapora dobogása törte meg a csendet.

-Miért vagy szomorú?-kérdezte.

-Mert nem lesz vége.-motyogtam.-És mert a sorsom mostmár nem enged mellőled.

Nem felelt, nem is kérdezett semmit.

-Beszéltem Dumbledorral ma reggel.-szólalt meg.-Mára felmentett a tanulás alól, és elmondta az álmodat.

Némi habozás után felemeltem remegő karomat, és az ablak felé mutattam-

-Látod odakint az esőt?

-Igen.

-Eddig azt hittem, az eső miatt vagyok szomorú, de rájöttem, hogy…-kitúrtam a hajamat az arcomból.-…hogy az én szomorúságom táplálja őt.

Kinézett az ablakon.

-Nagyon szomorú vagy.-állapította meg.-Itt maradok, nekem úgy sincs dolgom.

-Van egy ötletem.-mondtam.-Mesélj nekem a kvidicsről!

Kedvesen elmosolyodott, és belefogott élete első meccsének elmesélésébe.