Hamarosan meggyógyulhattam volna- ha nem kellett volna kikelnem az ágyból, hogy Harryvel feltámolyogojak Umbridge finnyás szobájába. Amint beléptem a szobába, elfogott a rosszullét. Leültem, és kezembe vettem a pennát.

-Azt írjátok le: Hazudni bűn.

-Hányszor?-kérdezte Harry, sikeresen eljátszva a készséges diákot.

-Ameddig nem szólok.-írni kezdtem. Sokkal fájdalmasabb volt, mint hittem! Az én sebem nem gyógyult be, hanem ömlött belőle a vér! De meg sem nyikkantam, viszont pár óra múlva szépen csendben elájultam. Túl sok vér csordogált arra az undok, rózsaszín pergamenre!

    Nem tudtam, meddig voltam eszméletlen, de azt tudom, hogy megint a gyengélkedőn ébredtem.

-Igenis elmondjuk neki!-szólt Harry.-Ő is egészen biztosan akar majd járni!

-De hát Dumbledore ükunokája…-motyogta egy fiú, akiben Seamus hangjára ismertem.

-Ki kérem magamnak!-mosolyogtam erőtlenül.-Titkolni én is tudok! Mi az?

Seamus, Neville, az ikrek és Harryék álltak körül.

-Meguntuk Umbridge óráit.-mondta Harry. Áh, a DS!- Nemrég volt a megbeszélés… és gondoltunk jelentkeznél…

-Hogy varázslatot tanuljak Harrytől?-a gondolatra elvigyorodtam, igaz nem volt elég erőm ahhoz, hogy megtartsam.-Ezt nem hagyom ki!

A beálló csendben csak az eső kopogása hallatszott.

-Honnan tudod…?-kérdezte George.

Nem feleltem, csak ránéztem a kezemre. Kötés volt rajta, de azon is átvöröslött a felirat: Hazudni bűn.

-Mióta alszom?

-Egy napja.-felelte Hermione.- Sok vért vesztettél. Túl sokat.

-Madam Pomfrey szerint csak egy hét múlva tudsz lábra állni-Harry dühösen összevonta a szemüldökét.- …mivel hogy Umbridge ragaszkodik a büntetéshez.

Én mondtam ki azt, amire mindannyian gondoltak.

-Ez a nő gonosz. És…-felültem.-…valami bűzlik körülötte.

-A számból vetted ki a szót, Duff.-bólogatott Ron.-Erősen emlékeztet Trevor szagára…bocs, Neville!

-Jövő héten lesz az évad első kvidicsmeccse.-szólt Harry.-Remélem eljössz!

Megint megpróbáltam mosolyogni, de az ülés magában már így is nagyon az erőmet vette.

-Hát persze!-gyors mozdulattal hátrafogtam a hajam, és egy kézre eső pennával gyakorlatiasan rögzítettem. Ez a mutatvány mindenkiből kiváltott egy elismerő pillantást- kiváltképp Hermionétól, akitől elsajátítottam ezt a módszert. Gyorsan leersztettem a kezem, mert éreztem, hogy felszökik benne a vér.-Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy repülsz!

   Hirtelen bevillant a kép, ahogy Harry behúz egyet Malfoynak. Mivel az erőm fogytán volt, és még ennyit sem volt képes táplálni, visszaroskadtam az ágyra, akár egy zsák. Nyomban körém álltak, és megpróbáltak segíteni. Ez a szeretet egy kis boldogságot csempészett a szívembe a bevillanó látomás után, s odakint az előbbi hatalmas villámlás ellenére enyhült az idő. Vizesborogatás került a fejemre és szék az ágyam mellé. A tömeg eloszlott- Hermione maradt ott elsőként.

-Harry nagyon aggódik érted.-mondta.- Azt mondja, felelősnek érzi magát miattad.

Ezen nem csodálkoztam, hiszen Harry ismeri a látomásom tartalmát. Viszont az mélyen megdöbbentett, hogy Harry aggódik miattam.

-Hermione.-leheltem.-Utálok beteg lenni!

-Elhoztam a leckét.-mosolygott.-Megírjuk?

Bólintottam. Most csak olvastam, Hermione pedig ügyes bűbájjal rávette a pennámat, hogy az én kézírásommal írja le, amit diktálok neki. Az sajátját pennáját is megbűvölte, így tulajdonképpen az egész nagyon szórakoztatóvá vált.

-Olyan sok dolog van, amit nehéz megérteni.-tűnődött.-Mint az idő, vagy a varázslat maga.

-Szerintem a varázslat egy kis rész a lélekből.-egy külön álló pergamenre kört rajzoltattam a pennámmal.- Ez itt a lélek.-most egy hosszúkás forma következett.-Ez pedig a pálca. Véleményem szerint a varázslat a lélek és a természet merő összhangja.

-A sötét varázslatok is?-kérdezte.

-Hogyne!-bólogattam.-A léleknek van vad, sötét oldala is, ahogy a természetnek is van. Akár csak Jing és jang! Sőt, lehet, hogy ezeknek köze van hozzá.

-Ha a varázslat összhang, akkor hogyhogy változó?-tette fel a remek kérdést Hermione.-Tudtommal az összhang állandó és változatlan.

-Az összhangnak is lehet mértéke.-tűnődtem tovább.-Vagy hogy mekkora rész egyesül a másikkal.

-Így lehet új varázslatokat csinálni.-állapította meg.-És ez magyarázza, hogy egyes varázslatokra miért nincs ellenszer.

-Hogyan?

-A négy főbenjáró átokhoz például nincs ellenátok. Ha ezek összhangot jelentenek, akkor ez annak lehet az oka, hogy megtámadott nem tud előidézni ilyen erős egyesülést.

-Ennek hasznát vehetjük.-mondtam, és lediktáltam a pennámnak. Ahogy végeztem, Hermione is elment, Helyét Ron vette át. Ron minnél jobban igyekezett jókedvűnek megtartani, de ahhoz erőt kellett gyűjtsek, hogy nevetni tudjak. Miután elbúcsúzott, a terembe becsusszant Harry, kezében egy kis dobozkával.

-A tied.-motyogta.-Hermione jobbulást kíván.

A doboz egy élénkzöld színű pennát rejtett, valamint egy cédulkát a következő üzenettel: egy állandó frkász. Leír mindent, amire utasítod. Jobbulást, Hermione.

Harry leült a székre, és kibámult az ablakon- esett az eső.

-Kisüt még valaha a nap?

-Egyszer majd.-mondtam.-Beszélj nekem a meccsetekről.-ezt a hosszú időt is a kvidics tanulmányozásával töltöttük. Aztán az animágiáról és Siriusról beszélt. Én csak hallgattam, hallgattam ahogyan boldogan beszél- és közben odakint egyre sötétebb lett az ég.

    Egy hosszú, kínzó hét elteltével csakugyan kitámolyogtam a gyengélkedőből, hogy megnézhessem Harryék meccsét. Nagyon izgatott voltam: még soha nem láttam kvidicsmeccset.

    Ahogy a piros és zöld foltok összefonódtak a levlegőben, és a labdák tették a dolgukat, úgy éreztem, nem is lesz soha olyan sport, amit ennél jobban fogok kedvelni. Épp a Griffedél szerzett egy pontot, és én felálltam, hogy megünnepeljem, mikor valami belerepült a hajamba. Nagyon ficánkolt, én pedig úgy forgattam a fejemet, mint a kutya, aki a farkát kergeti.  Egy arany villanás segített rájönni, hogy a cikesz szúrta ki fészkelőhelyül a hajamat egy kis időre. Gyorsan elkaptam, kiszedtem a hajamból, és visszadobtam a nézőtérre- Harry felé, legalábbis egy sötéthajú, piros folt felé.

    Hermione-val egy ideig csak nevettünk és nevettünk, aztán lelombozódtunk- a Mardekár elkezdte a pontgyűjtést és az éneklést.

-Borzalmas, mire képesek ezek!-morogta Hermione. Eszembe jutott valami.

-Nem sokáig hallgatjuk ezt a kornyikálást.-mondtam magabiztosan.-Egy kis trükk, és néma a kórus! Gyere már!

Néhány perces kavargás után elértük a Mardekáros kórus lelátórészét.

-Háromra mondjunk rájuk némítóátkot!-motyogtam.

-De hát…

-Elmúlik egy idő után! Hadd higgyék, hogy berekedtek!

Hermione arca kínos tanácstalanságot tükrözött- felpillantott a karikát örző Ronra, majd a Mardekáros kórusra- és bólintott.

-Egy… kettő…három…Silencio maedum!

-És most futás!-fele idő sem kellett ahhoz, amennyi idő alatt jöttünk, hogy visszaérjünk. Mindkettőnk arcán elégedett vigyor ült, mikor láttuk, hogy Pansy Parinkson tehetetlenül ordibál a berekedt kórussal. Ronra pillantottam: vigyorgott!

-Úgy tűnik, a Mardekár berekedt a sok ünnepléstől!-kommentálta Lee.- Megérdemlitek, ti alamuszi köpönyegforgató…Bocsánat tanárnő!

   A meccs folytatódott, de a berekedés sajnos nem változtatott semmin- Ron továbbra is engedte be a gólokat. Aztán hirtelen flehangzott a sípszó- Harry elkapta a cikeszt. Rossz érzésem fokozódott, és lerohantam a pályára, ahol Malfoy már annyit mondott, hogy Harrynek vissza kellett tartania Georgot. Beszálltam a visszatartásba, és mikor Harry is ment volna, teljes erőmből húzni kezdtem őket- hiába.

   Harry talárja kicsúszott a kezem közül, és fellendülő keze gyomorszájon vágta Malfoyt. Újra megfogtam mindkettejüket- ezúttal eredményes voltam, mert Madam Hooch épp időben érkezett, hogy lehűtse őket.

-Mit képzelnek maguk?-sajnos bajt csak enyhíteni tudtam, de nem megszüntetni.-Azonnal menjenek a házvezető tanárukhoz! Gyerünk!

Harry és George elballagtak, két méterre tőlük a dühös McGalagonnyal. Már Umbridge is indult volna. De hirtelen ötlettel elé álltam.

-Bocsánat, Umbridge professzor-szóltam ártatlan képpel.-Hova tart?

-Büntetni.-felelte kurtán.

-És mi jogon?

-Verekedés.

-Miért volt verekedés?-Umbridge megtorpant, mivel egész idáig ment, és én hátrálva mentem vele szembe fordulva. Úgy nézett ám, mint az idiótára, de most is tömören válaszolt.

-Sértegetés miatt.-mondta kislányosan affektálva.

-Tehát az ütések jogosak voltak.-mondtam. Hermione furán nézett rám- talán szánakozva? Umbridge összeszűkült szemmel méregetett.

-Ha védelmükre akarsz kelni, tessék.-mondta.

-Jó.-mondtam.-Válallom a felelősséget, és mindenfajta büntetést.

Umbridge békaszája gonosz vigyorba torzult. Aha! Beletrafáltam! Minden okot kihasználna, csakhogy megbüntessen! Tuti, hogy nem szalasztja el a lehetőséget.

-És miért teszed ezt?-kérdezte örömtől remegő hangon.

-Mert én okoztam a verekedést.-szólt a válaszom.-Én uszítottam őket, mikor hallottam a sértegetést, és csak azért húztam őket vissza, mert láttam, hogy Madam Hooch jön.

   Lehet, hogy megpróbált a szememben olvasni, de ha meg is próbált, sikertelen volt. Elégedetten bólintott.

-Mostantól fogva két héten át minden második nap kitakarítod a szobámat, és mindig segítesz a manóknak reggelit és vacsorát főzni, valamint azokon napokon, amikor nem takarítasz, büntetőmunkát végzel.

   Áh, remek, gondoltam magamban, és jelentős harcot vívtam arcizmaimal, amíg sikerült kicsikarnom egy fájdalmas fintort, hogy legalább lássa, mennyire megvisel a dolog.

-Eltekintek Potter és Weasley komolyabb büntetésétől, de nekik is büntetőmunkára kell járniuk önnel és takarítaniuk is kell. Ja…és 50 pont a Griffendéltől maga és a két verekedős miatt.

Azzal elment, én pedig megkönnyebülten felsóhajtottam.

-Te meg vagy őrülve!-sikította Hermione.-Ez most mire volt jó?

-Ki tudja, mit talált ki volna nekik!-suttogtam.-Lehet, hogy eltiltotta volna őket a kvidicstől, vagy ilyesmi.

   Hermione még mindig úgy nézett rám, mint egy agyalágyultra- végül megenyhült.

-Igazad van.-szólt végül, miközben a Griffendél klubhelysége felé tartottunk.-A végén még tényleg eltilthatta volna őket. A sikálás és főzés mégiscsak jobb.

Egy kis ideig hallgatott, aztán hozzátette:

-Te vagy a legönzetlenebb ember, akit valaha ismertem.

-Az önzetlenség csak akkor az, ha nem várunk érte hálát.-feleltem bölcsen, majd elvigyorodtam.-És én várok!

Ezen aztán jót nevettünk, miközben bemásztunk a portrélyukon a klubhelységben üldögélő Harryhez és Fredhez, hogy Hermione részletesen elmesélje, mit is csináltam a megmentésük érdekében. A többiek elkerekedett szemmel hallgatták, mit ügyködtünk a meccs alatt. Harry a boldogságtól a végén a nyakamba ugrott, alapos szívrohamot okozva ezzel nekem.

-Nagyon köszi, Duff!-vigyorgott.-Tényleg önzetlen vagy.

-Barátok teszik a dolgukat.-feleltem.-Ebben az égvilágon semmi fura sincs.

-Jó voltál, Duffney.-vigyorgott Fred.-Ha elmegyünk, szerintem megpályázhatod az iskola mókamestere címet!

-Kár, hogy 100 pontot vesztettünk.-szólt Alicia.

-Mindegy az.-feleltem.-Ha Umbridge itt van, nem nyerünk, az tuti. Felesleges a pontok miatt aggódni.

Ezzel mindenki egyetértett, és némi nevetgélés után mindenki aludni tért. Én maradtam csak a klubhelységben- fél óra után becammogott a csupahavas Ron- ugyanis míg csendesen üldögéltem, odakint az eső sűrű, áthatolhatatlan hóvá változott. Lehuppant velem szembe, és gondterhelten rámemelte a tekintetét.

-Ne haragudj.-motyogta. Gyorsan felpattantam, és mellé ültem.

-Ron-mondtam határozottan.-A Griffendél ma 100 pontot vesztett.-erre méginkább elfehéredett, mire folytattam.-De nem kért terelőt és egy fogót. És nem szeretném, hogy a pontok mellé örzőt is vesztsen. Légy magabiztos, mert tudom, hogy sokkal jobb leszel, ha tényleg bízol önmagadban.

-Mi történt?-kérdezte elhalóan, a kandalló kiégett parázsába bámulva.

-Harryt és az ikreket majdnem eltiltották a kvidicstől. Meg is tette volna Umbridge, ha én nem vállalom magamra a felelősséget.

Döbbenten pillantott rám.

-Miért tetted?-kérdezte.-Ekkora áldozatot hozni valakiért csak az hoz aki…nos…aki többet érez…

-…mint barátság.-fejeztem be.-De az nem igaz, hogy ekkora áldozatot csak szeretet tud szülni. Rég barátok vagytok ti hárman, és rengeteg mindenen mentetek keresztül. Sokszor az életeteket kockáztattátok- ezt nem tartod áldozatnak?

Nem felelt.

-Ne érezz bűntudatot, Ron.-folytattam.-A mai baki semmi volt ahhoz képest, amit te még tenni fogsz az iskoláért.-még nagyobb csönd.-Ugyan Ron. Az én szavamban, amennyire tudom, most túlságosan lehet bízni. Hidd el- tudsz kvidicsezni, és remek örző…

-Te tényleg beleszerettél Harrybe?-szakított félbe, és belenézett a szemembe.

-Igen.-feleltem csendesen.

-Hihetetlen-motyogta.-Hihetetlen…

-Oh, te még semmi sem tudsz az érzésekről.-mosolyogtam.-Megtennél bármit Harryért, ugye?-bólintott.-És Hermionéért?

Ezen elgondolkozott, aztán kicsit hevesebben bólintott.

-Ezt nevezik barátságnak. Olyan szeretet, amit nem írhatunk, nem fogalmazhatunk meg.-várt, hogy folytassam.-Gyűlölet- ez is erős érzelem. Aztán ott van a legtöbb fájdalom és gyönyör okozója: a szerelem. Mint a gyűlölet, vagy más érzelem, ez sem ismer határt és körülményt.

-Nem értem, mit akarsz ezzel mondani.-motyogta.

-Hogy van, akinek előre megírják sorsát, és van aki maga irányítja.-sóhajtottam.-Neked nem írták meg. De…

-Neked igen.-fejezte be kábán.-Duffney, Harry erről nem beszélt, de…talán azért ilyen pocsék az időjárás, mert…nem szeret viszont téged?

-Nem ezért ilyen.-feleltem.-De bevallom, hogy közöm van hozzá. Hermione nem mesélt erről neked? Egy csomó könyvet feltúrtunk, hogy rájöjjünk a nyitjára.

-Nem, nem mondott ilyet.-felelte szárazon.

-Jóéjt, Ron.-álltam fel.-És ne feledd: ha az önbizalmad tényleg erős, akár még a kupát is megnyerheted a csapatnak.

    Zaklatottan álmatlanul forgolódtam aznap éjszaka, főleg mert tudtam, hogy nem csak Harry álma közeleg, de az nap is, amikor az időjárás lanyha hóesésből átcsap jeges szélviharrá- a karácsony előtti utolsó DS találkozó.

   A következő néhány nap alatt semmi említésre méltó nem történt, azon kívül, hogy kitakarítottam párszor Umbridge szobáját a srácokkal, és büntetőmunkára is beültem, valamint a manókkal robotoltam. Mikor eljött az a bizonyos nap, még Harrynél is korábban osontam fel a Szükség Szobájába, és leszedtem Dobby díszeit. Letelepedtem az egyik párnára, és a Dimenziók című könyvet kezdtem el tanulmányozni- sikertelenül. Így hát csak bámultam ki a hóba, és az elközelgő viharra gondoltam. Láttam őket csókolózni. Meg fogják tenni. Még tovább képzelegtem volna a dologról, ha Harry nem lép be a terembe, kissé döbbenten.

-Duffney!-kiáltott fel, mire egész testemben összerándultam.-Mit csinálsz itt?

-Vártam.-feleltem ártatalanul. Néhány percig némán fürkészett.

-Ron mondta, hogy megvigasztaltad.-mondta, és leült mellém.-Nagyon jól csináltad! Már nem is bánkódik annyira.-kicsit habozott.-Nem tudom eléggé megköszönni, amit tettél értünk, Duff.

Hallgattam.

-Nem is tudod, mennyire fontos nekem a repülés.-motyogta, és kinézett a kavargó hóba.-Olyan, mintha…mintha…

-…mintha közelebb kerülnél a szüleidhez.-néhány néma másodpercig a megértés láthatatlan sugara kötötte össze a tekintetünket. Ó, azok a szemek! –Ismerem az érzést.-motyogtam.-Fura és csodás egyszerre.

-Igen.-motyogta.

   Lassan szállingóztak a diákok, és kezdetét vette a DS. Szokás szerint Hermionéval küzdöttem- nagyjából egyenlő arányban győztünk. A foglalkozás végén kivettem a láthatatlanná tévő köpenyt Harry táskájából, és elbújtam.

    Beszélgettek. Hosszan…Cedricről. Cho valóban szép volt. Ahogy közeledtek, el akartam fordulni, de nem tudtam. Végignéztem, hogy az ajkuk egymáshoz ér…de nem bírtam tovább. Miközben kicsaptam a terem ajtaját, nem hagytam más nyomot magam után, csak a lehulló láthatatlanná tévő köpeny ezüstös csillogását.

    Csak rohantam, rohantam és rohantam a hosszú folyósókon át. Odakint hó helyett már eső verte az ablakot. Mikor elhaladtam egy ablak mellett, az hiretelen kinyílt, és a vizes szél megborzongatott. Be akartam csukni, amikor hirtelen egy hangot hallottam… valaki sírt, zokogott, keservesen. Az eső hozta a zajt- aztán rájöttem, hogy ez az én hangom. Ahogy a víz hideg áramlata és a szél körülölelt, újra könny csurgott le az arcomon. Egyetlenegy, apró kis könnycsepp volt, nem több. Becsuktam az ablakot, és lerogytam a földre. Szorosan konytba kényszerített hajam hirtelen az arcomba hullott. Hideg, suttogó hang szólalt meg a fejemben- de nem értettem tisztán minden egyes mondatát.

-Ki vagy….te?-suttogta a hang. Én már tudtam, hogy ő ki.

-Ne…nem mondom meg.-ziháltam. A hang most mézesmázosan, türelmesen folytatta, de még mindig akadozott, mintha egy rossz vételt közvetítene.

-Ugyan, miért titkolod előlem, hiszen a lelkiismereted vagyok.

-A lelkiismeretem ismer engem.-jelentettem ki szilárdan.-Te nem ismersz, de én ismerlek.

A hang mással próbálkozott.

-Hol vagy, drágaság?-elhatároztam, hogy még a nememet sem fogja megtudni, így közönyösen hazudtam.

-Otthon.-tudtam, hogy nem tudja ellenőrizni az igazamat, így nyugodtan bámultam a padlót térdem és vörös hajfüggönyöm között. A hang elhalványult, de az utolsó szavakban gyűlölet izzot.

-Nem…kinek lehet ilyen erős elméje? Kiderítem, hidd el! Ki…ki…derít…derít…

-Duffney?

Rémülten felkaptam a fejem- Chóval találtam magam szemben. A lány kisírt szemei és kócos haja egyértelmű jeleket mutatott arra, hogy valóban sokáig ültem ott- hiszen Harryvel is félórán keresztül volt együtt. Lenyeltem a feltörő sértésáradatot, amit az istennek szántam volna, és inkább gúnyosan mosolyogva bólintottam.

-Nos igen, azt állítják, hogy én vagyok.-egy kis ideig hallgatott.

-Mi történt veled?-ránéztem az Umbridge tollával felírt mondatra. Lehet benne némi igazság, gondoltam, és elkomolyodtam.

-Valaki megpróbálta feltöni az elmémet, és uralma alá hajtani.-döbbent csendben letérdelt mellém.

-Nagyon rossz volt? Ki tette?-a kedvessége kicsit idegesített, de egyrészt egy kicsit nyugtatott is- ha nem jutott eszembe, hogy mitől kócos a haja.

-Nem volt olyan borzalmas…egész biztos Voldemort próbálkozott.-elkerekedett a szemem. Voldemort nálam próbálkozott, nem Harrynél! Harrynek holnap lesz az első álma… Ez azt jelenti, hogy én megóvhatom az elméjét! Nem is vettem észre, hogy Cho összerándult a név hallatán.

-Én is át fogom élni az álmát…-motyogtam ön tudatlanul.

-Kinek az álmát?-nem törődtem a kérdéssel, inkább azon törtem a fejem, hogy maradhatnék Harry mellett- de aztán beugrott, hogy Harrynek ezt látnia kell, különben Mr Weasley meghal. Lemondóan levettem a szemüvegem, és megdörzsöltem a szemem.

-Nem…nem.

-Duffney, biztos, hogy jól vagy?

-Oh, remekül.-feleltem gúnyosan.-Komolyan.

Gyanakodva nézett rám.

-Te voltál az, aki kinyitotta az ajtót?

-Nincs értelme tagadnom.

-Oh! Te…te szereted Harryt? Hát rólad beszélt!

Összeráncoltam a szemöldököm, mire ő folytatta.

-Tudod, megcsókolt, aztán látta azt a köpenyt, vagy mit. Nem is tudom… utána hiretelen megdermedt, és nem szólt semmit. Nagyon hosszú ideig, legalább tíz percig. Aztán annyit motyogott, hogy jézus isten…és elmondta, hogy miért esik az eső, és azt mondta, a kopogás olyan mintha zokogás lenne. Erre azt mondtam, hogy az lehetetlen, meg hogy hülyeség, erre ő azt mondta, hogy a lehetetlen az, hogy nem tudtam túltenni magam Cedricen. Ezen aztán összevesztünk, még fel is pofozott, mikor azt mondtam, hogy képtelenség, hogy egy hülye liba esőt csináljon, csak mert ő visszautasítja.

-Azt mondta nekem, hogy életében nem sértették meg még ennyire, aztán felsegített és bocsánatot kért- azt mondta, hogy nem tehetek róla, nem tudok semmit az egészről. Kérdezősködni kezdtem, mire azt mondta, hogy túl veszélyes lenne bármit is tudnom. És otthagyott- valószínüleg most is kóborol valahol a folyósón, nem úgy nézett ki, mint aki a klubhelységébe akar menni.

Cho szünetet tartott, hogy levegőhöz jusson, és hogy lássa a reakciómat.

-Valóban ezt mondta?-kérdeztem alig halhatóan.

-Igen. Tudod azt hittem, valami sötét hajú meg ilyesmi az a lány, de arra nem gondoltam, hogy te vagy az.-felsóhajtott.-Te legalább biztos vagy benne, kit szeretsz.

-A határozottság nem mindig áldás.-feleltem.-Olykor iszonyú kín tudni, hogy nem lesz más többé az életben.

-Ó igen, ismerem az érzést.-felelte.-De el fog múlni, ne aggódj.

-Nem.-jelentettem ki szilárdan, belenézve a szemébe.-Van, ami még ennél is fontosabb…az új élet… A jövőt tudni nem határtalan hatalom, Cho. A jövőt tudni fájdalom és gyönyör egyszerre…

Nem tudott tiltakozni, csak döbbenten meredt rám. Felálltam, és egész éjszaka meg sem álltam a folyósókon, fel sem nézve, a lábam után mentem, s tudtam, hogy Harry a térképet figyelve ül az egyik sarokban vagy az ágyán, és szemmel tartja minden egyes lépésemet…

   Még aznap este lefeküdtem az ágyamba, és ott keltem. Gyorsan fésülködtem, így nem maradt idő feltűzni hajam, csak úgy szabadon hagytam- már így is elég hanyagul volt rám aggatva a szokásos szoknya-ing-pulóver-nyakkendő, mellény meg talár- a lépcsőn lefelé jövet kellett őket megigazítanom, hogy elkerülhessem a későn kelő Harryéket.

    Éppen egy kihalt folyosón osontam végig, hogy a manókhoz menjek segíteni, mikor hirtelen valaki befogta a számat, és behúzott az egyik terembe.

-Most végig fogsz hallgatni.-suttogta Harry, és levette a kezét a számról, de mikor szólni akartam, hogy tudom, miről van szó, visszatette.-Nem csináltam semmi olyat, amiért dühös lehetsz rám.-megint levette, majd visszatette a kezét a számra.-Mikor láttam, hogy a köpeny lehullik rólad, kiadós kis lidércet hoztál rám, Duffney drága.-megint szólni akartam, de keze megint számon nyugodott, mielőtt egy hangot is kinyöghettem volna.-Összevesztem Chóval, mert nem hitte el nekem, hogy az eső tulajdonképpen a te fájdalmad. Meg is ütöttem… azt hiszem, hogy túléli. Szóval ne légy féltékeny és mérges, és…-lefejtettem a kezét a számról. Legszívesebben ott helyben megcsókoltam volna, de ehelyett csak széles vigyorra húzódott a szám.-…szomorú.

-Nyugodj meg.-nevettem.-Ha akarnék, sem tudnék rád haragudni. Különben is, tegnap találkoztam Chóval, és mindent elmondott.

-Hogy találkoztál te Chóval?-kérdezte.

-Még azelőtt, hogy nézni kezdted a térképet, Harry.-egy fél másodpercig döbbent arcot vágott, de én folytattam.-Megálltam, mert hallottam az esőt…-kinéztem a zuhógó hóba.-És aztán Voldemort megpróbált behatolni az elmémbe, de nem tudott. Azt sem tudja, ki vagyok- azt akarta kideríteni.

-Nincs semmi bajod?-kérdezte egy rövid szünet után csendesen.

-Nincs. Albus kiskoromtól kezdve ránevelt a okklumenciára…-meg a legilimenciára is, tettem hozzá gondolatban.

-Mi azaz okklumencia?

-Hm…-elgondolkodtam, hogy pontosan hogy is fogalmazzak.-Egy páncél, ami az elmét védi… Hamarosan többet fogsz róla tudni.

-Szerinted fog még próbálkozni?

-Fog, Harry. Nem adja fel. Tudod te is, hogy kell neki.

-Te tudod, hogy mi, igaz?-kérdezte keserűen.

-Oh, már te is tudod.-feleltem.-És én sem tudtam semmit róla addig, míg a démon el nem mondta. Csak gondolkodnod kell, és rájössz.

-Remélem, nem törsz meg.-motyogta.-Tudod, nekem már…nekem már nem is tetszik annyira Cho.

Halovány mosoly suhant át mindkettőnk arcán.

-Mintha csak az álmomat hallanám.-leheltem csendesen. Elvörösödött.

-Tudod mit?-mondtam.-Menjünk le hógolyózni ma Ronékkal meg az ikrekkel. Hermionéra is ráfér egy kis lazulás.-néhány másodpercig elgondolkozva nézett rám.

-Ritkán látni ilyen…nos, változó kedélyű lányt.-kinézett a hóba.-És milyen gyönyörű…

-Akkor most megyünk vagy nem?

-Naná, hogy!