Aznap egy néhány órára kisütött nap, ahogy odakint hógolyóztunk Harryékkel, elvakítva és megnehezítve a menekülésemet a nem apadó kerszeszttűzből. Csak akkor lett vége a hócsatának, mikor rájöttem, hogy tulajdonképpen már a manóknál kéne lennem, és vacsorát főnznöm.

    Kifejezetten kellemes volt a jó meleg konyhában sürögni-forogni aznap, főleg mert a manók nagyon kedvesek voltak, és jó dolgokra tanítottak. Igaz, csak pár napja voltam ott, de már beletanultam abba, hogy a manókat kérni kell, hogy parancsokat adjanak nekem, így néha remekül szórakoztam azon, hogyan kérlelem Dobbyt, hogy mutassa meg, hogy kell megsütni egy karácsonyi pulykát, vagy egy kifejezetten finom piskótát. Épp Dobbyt kérleltem, hogy mondja el az almás pite recepjét, hogy lejegyezhessem(ő akarta leírni- de nem tudom, miért, nem szerettem nézni, ahogy ugrál nekem- bűntudatom volt, ha minden apróbb dolgot rábíztam), mikor Hermine, Ron és Harry evickélt be a gyümölcsportrén. Mosolyogva odaléptem hozzájuk (szüvegemet feltoltam a fejemre, hogy ne piszkolódjon össze) kezemben egy tál frissen sült gyümölcskosárkával.

-Kértek?-Ron és Hermione vettek, Harry viszont habozott, mielőtt a tálca felé nyúlt volna, és idegesen rántotta vissza a kezét az enyém közeléből.-Mi szél hozott ide?

-Megnézni, hogy mit csinálsz.-felelte vidáman Hermione. Mivel hogy most én szolgáltam ki, nem a manók, szemmel láthatóan elégedett volt- nem túl sokáig, ugyanis Dobby lépett oda hozzám az almáspite receptjével.

-Itt van, Duffney kisasszony!-felkaptam a lapot, és négy felé téptem.

-Dobby, parancsolom, hogy mondd meg, hogy csináljam az almás pitét! És csak Duffney vagyok.

-Dobby teszi amit mondanak neki…-felelte vidáman Dobby, majd hirtelen meglátta Harryt.-Harry Potter! Harry Potter meglátogatta Dobbyt!-azzal átölelte Harry derekát. Én elmentem a pult felé, hogy a gyümölcstál helyett egy kis forró teát hozzak.

-Kértek teát?-kérdeztem.-Saját készítés…magyar csipkebogyó.-meglepő pillantások kereszttüzébe kerültem.-Öh… ott éltem öt éves koromig.

-Tényleg?-lelkesült fel Ron, és megkóstálta a teát.-Ez tök jó…mondj valamit magyarul!

-Minek? Nem a legismertebb nyelv.

-Na, mégis!-mosolygott Harry.

-Hát… talán…-hülyén éreztem magam. Hiszen most is magyarul beszélünk! Mindenesetre elmondtam az egyik kedvenc versemet, majd lefordítottam nekik angolra- bár fogalmam sem volt, mi a kettő között a különbség. Találgatni kezdtek, hogy melyik szó mit jelenthet, miközben én az almáspitén dolgoztam.

-Nem sokat hallottam Magyarországról.-szólt Hermione, és beszállt segíteni almát pucolni.-Milyen hely?

-Ó, csodaszép!-sóhajtottam.-Békés. Nagyon békés. És a boszorkányok meg a varázslók nagyon segítőkészek. Képzeld, ott nagyon nagy hatalmú varázslók is vannak, mint például amilyen a hét vezér volt, akik elfogalalták a területet. Na persze…nem mintha érdekelne titeket.

Témát váltottunk.

-Hogy van Winky?-kérdezte kíváncsian Ron.

-Nem túl jól.-hallatszott Dobby szomorú hangja a derekam felől.-Dobby mindent megpróbált, de Winky még mindig azt hiszi, hogy Kupor a gazdája.

-Hol van most?-kérdezte Harry.

-Dobby nem tudja. Elküldte Winkyt kitakarítani a Hollóhát klubhelységét, hogy végre dolgozzon is valamit, de Dobby azóta nem találja. De ma majd megkeresi, gyorsan! Duffney kisasszony, elmehet.-ez tőle eléggé szokatlan volt, és ezzel sikerült magára vonnia a figyelmemet.-Dobby jó étvágyat kíván a vacsorához!

    Mikor megtelt hassal, csendesen felosontam a hálótermünkbe, és lefeküdtem, már teljes mértékben felkészültem az álomra- hosszú percek, akár órák teltek el, míg államat a térdemre helyezve hallgattam a békés csöndet, és az odakint süvítő hóvihar zaját.

    Aztán, szinte reflexszerűen ugrottam fel, mikor az egyenletes kopogást megtörte egy a fal miatt tompa, ám jól érthető ordítás.

-Neeeeeeeeeem!

Hermionét is kiráztam az ágyából, és együtt rohantunk megnézni, mi a baj. Épp amikor beléptünk, Harry akkor hányta el magát. Rémisztő volt látni, mennyire remeg.

-Harry!

A fiú felpillantott, és úgy vetette rám magát, mint éhes hiéna az otthagyott antilopra.

-Duffney! Vigyél…Dumbledore-hoz. Mr Weasley megsérült.

-Jó.-mondtam minden ellenkezés vagy kérdezés nélkül- ez láthatólag meglepte, de nem fordított sok időt a csodálkozásra. Most lépett be az ajtón McGalagony.

-Mi baja van, Potter? Hol fáj?

-McGalagony professzor!-zihálta Harry miközben a vállamba kapaszkodott.-Mr. Weasley megsérült. Láttam az előbb!

-Hogyhogy látta?

-Hát…aludtam és…láttam.-meg kellett kapaszkodnia a karomban, hogy ne essen el- én is megfogtam.

-Maga beteg, Potter…rosszat álmodott!

-Kérem.-szóltam közbe, amikor láttam, hogy Harryből kitörni készül a düh.-Nekem nemrég volt…nos, egy látomásom.-McGalagony kételkedve nézett rám.-Nem érdekes, hogy mit láttam pontosan- viszont azt tudom, hogy Mr. Weasley-t valóban megtámadták, és Harry nem őrült meg. Hadd beszéljek Albusszal!

McGalagony egy ideig fürkészően nézett a szemembe.

-A szemed az üknagyapádé.-állapította meg.-Nem bánom, menjünk.

Átkaroltam Harry vállát, és elkezdtem lefelé támogatni a lépcsőn, miközben rárángattam a köpenyemet, hogy ne remegjen annyira. Tényleg hideg volt a folyosókon, és ezt akkor vettem észre leginkább, amikor a papucsomat is Harryre tuszkoltam, én pedig mezítláb támogattam tovább.

    Mikor kinyílt az ajtó, Albus csillogó szemekkel nézett végig rajtam, madj Harryn.

-Harry! Duffney! Ülj le Harry… Duff, most azonnal vegyél fel egy papucsot egy köpenyt! Ott van hátul.

   Pár perc múlva visszatértem, Harry pedig már az álma közepe felé tartott, és a Weasley família többi Roxfortban tartózkodó tagja. Leültem Albusz mellé egy fotelba, és Harryt szemléltem- ellentétben az „üknagyapámmal”.

-Milyen szemszögből láttad az egészet?

-Én voltam a… a kígyó.

Albus elküldte a festményeket a minisztériumba. Gondterhelten, mélyen sóhajtott- átnyúlt széke karfáján, és megfogta a kezemet. Én egy csendes pillantással válaszoltam, és odasántikáltam Harry mellé(az úton beleléptem egy kiálló kődarabba).

-Duffney…te itt maradsz.-motyogta.

-Tessék?-kérdeztem elkerekedett szemmel.

-Olyan dolgot tudsz, ami miatt mellettem kell maradnod. Nincs vita!

-De professzor úr…a…a..szóval biztonságban lenne ott.-vetette fel Harry.

-Most szükségem van a segítségére.-felelte rejtélyesen Albus.-Ti elmentek, de neki fontosabb feladata lesz. Később utánatok megy.

Elővett egy ócska üstöt, és rábökött.

-Transportus! –az kéken felizott, majd kialudt. Harry és a többiek köré sereglettek.

-Egy, kettő….-Albus belenézett Harry szemébe.-…három.

Eltűntek.

-Mit akarsz, mit tegyek?-kérdeztem kíváncsian.

-Jaj, drága Duffney.-motyogta.-Olyan dolog ez, amit eddig soha nem akartam tőled. Tudom, hogy képes vagy rá. Kérlek, menj előre az időben!

-Te-tessék?

-Nézd, kérlek ülj le oda.- az íróasztal mögött álló székére mutatott. Leültem.-Harry veszélyben van, tudod te is. Mindent meg kell tennem, hogy megvédjem.-mintha könnyes lett volna a szeme.-Hiszen ez a legnagyobb és talán utolsó feladatom. Arra kérlek, hogy mondd meg, mi fog történni. Hogy meg kell tanítanom Harryt az okklumenciára, vagy sem. Hogy el kell dugnom titeket, vagy nem… én kérek tanácsot tőled.

   Levettem a szemüvegem, mert féltem, hogy vizes lesz- pedig nem állt sírásra semmim. Hosszan gondolkoztam… végülis segítenem kell.

-Azt kéred tőlem, hogy szándékosan kutassak a jövőben?

-Igen.

-Rendben van. Érted és Harryért mindent.

-Milyen kár –sóhajtott. -, hogy már nem érhetem meg az ükükunokámat... De biztosan olyan gyönyörű lesz, mint te.

Kis ideig csönd volt borult a szobára.

-Albus.-szólaltam meg.-Mr.Weasley jól lesz.

-Remek.-bólogatott.-Kérlek, most pillants bele a jövőbe…

Lehunytam a szemem, és ellazultam. Egy ideig fények táncoltak körül- aztán hirtelen minden elsötétedett, és kitisztult. Egy sötét, templomszerű helységet láttam, tele polcokkal és jóslatokkal. A sorok között hat-hét ember suhant lopakodva- a másik oldalról pedig húsz. Halálfalók…

-Mit látsz?-hallatszott Albus távoli hangja.

-Jóslatok terme.-feleltem olyan jegeces hangnemben, hogy még Albus is megrémült egy kicsit..-Neville…Ginny…Luna…Harry…Ron…Hermione…és én….és halálfalók… Bellatrix…Malfoy…

-Mi történik?

-Találkozunk, és harcolunk. Menekülés…kettéválunk.-a hangom továbbra is komor és érzelemmentes volt.-Ron megsérül, Ginny… Menekülés, bujdosás…

-Kutass tovább, kérlek!-szólt Albus.

-Sirius…halott.-a jeges hangnem most először döbbentett meg engem.-Voldemort!-felsíkítottam, mert homlokomba iszonyú fájdalom zúdult.-A másolat megsemmisül…Szörnyeteg…Harry. Harry és Voldemort…egyek, hogy te ne ölhesd meg őt…Rövid idő…majdnem halálos. Majdnem…Elmenekül….

-Elég, Duffney…

-Kunyhó…erdő…Harry és én…-folytattam még tudatlanul, majd rögtön befelyeztem, és felpattintottam a szemem. A hóvihar eszeveszetten verte az ablakot.

-Szóval szükség lesz az elrejtésetekre…és az okklumenciára is.

-Nem hiszem el, hogy Sirius halott lesz…-visszatoltam a szemüvegem az orromra, és felálltam.- …egy függöny, egy függöny…egy függöny a Haláleremben…és vége.

-Menj hátra, már megágyaztam neked.-motyogta Albus.-Nem tartom kizártnak, hogy álmodni fogsz…

-Akkor felesleges aludni mennem.-jelentettem ki.-Szeretnék felmenni a csillagvizsgáló toronyba.

-Nem.-sóhajtott.-Pihenned kell, Duffney. Van egy olyan gyanúm, hogy… a java még csak most jön.

   Jeges hideg ölelt körül. Sötét volt, a falak és a padló egyaránt feketébe borították azt a kevés kék fényt, amit pár, alig élő gyertya csempészett a komorságba. Volt valami abban az egészben, ami azt mondta: „menj, nem kell félned”. Odamentem az egyik ajtóhoz, és tenyeremet rányomva kinyitottam. Az érintésem megfagyasztotta az ajtót- de kitárult. Ráléptem az első lépcsőfokra, ami egy hatalmas boltívhez vezetett. Mezítláb voltam, és ahogy bőröm hozzáért a kőhöz, nyomban jeges fuvallat járta át az egész termet. A szél suttogást hozott…kétségbeesett, megnyugtató és hátborzongató suttogások. Mind egybeolvadtak, és nem értettem őket.

   A szél előrödött, s belekapott abba a vékony, lenge hálóingbe, amiben voltam. A hajam felhőként kobogott felsőtestem körül… aztán éreztem, hogy lassan felemelkedem. Gyorsan, nagyon gyorsan közeledtem felé… aztán eltűntem benne.

    Egy ideig csak lebegtem- víz vett körül! Aztán belélegeztem az éltető oxigént a vízből, és elindultam valamerre. Egy fényt követtem, és hamarosan meg is érkeztem egy levegőbuborékba. Kiemelkedtem belőle…egy cseppkő barlang volt. Lassan, lágyan leereszkedtem a földre… az egyik sarokból nyöszörgést hallottam. Egy fekete kutya volt az. Letérdeltem mellé, és belenéztem a szemébe... megsimogattam a fejét. Érintésem mintha láncreakciót indított volna el: a szőrős pofa sápadt bőrré ment át, a szőr visszahúzódott a fejre, a szem pedig barnából mélyfeketére váltott. A szemekben könny csillogott.

-Hol vagyok?-nyöszörögte.

-Sirius!-suttogtam.-Sirius…

-Harry…-elkerekedett a szeme.-Duffney?-végignézett vizes testemen, és elmosolyodott.-Harry nagyon szerencsés…au…-egy seb tátongott az oldalán.

-Jól vagy?

-Hát…lezuhantam egy végtelen óceánba, és itt ragadtam a cseppkőbarlangban. Egyébként egész jól vagyok.

-Bocsánat.-suttogtam. Karja lassan körülfogta a mellkasomat, én pedig kezemet a feje alá csúsztattam. Aztán, akár egy villanás- egymáshoz húztuk a másik testét. Hosszú pillanatokig csak zokogott a vállamon.

-Meghaltam…-suttogta.

-Nem.-jelentettem ki.-Csak most eltűntél. Én segítek innen kijutni.

Eltolt magától.

-És aztán?

-Várd meg, míg elvonul a vihar. Nem szabad előjönnöd… míg a háború véget nem ér.

-Miért?

-Hogy megvédd magad és Harryt.

Körülnéztem a barlangban- a lelógó cseppköveket megfagyott vér borította, és a cseppek megfagytak esés közben.

-Induljunk…megfagysz!

   Megint éreztem, hogy szúr a szemem. Ahogy a karomban remegő testével végigsétáltam a víztükrön, láttam magam benne: hajam még mindig vörös felhőként lengte körül a felsőtestem, és szemem kéken izzott. Lemerültünk, és nemsokára magunk mögött hagytuk az örökké lebegő, nehéz függönyt.

    Túljutottunk a kékes komorságon, könnyed léptekkel beléptem az öreg telefonfülkébe- mikor már London kihalt utcáin sétáltunk, elvesztette az eszméletét, de még suttogott valamit előtte:

-Köszönöm…angyal…

    A közeli kórház felé haladva egy hajléktalan felébredt a zajomra, és megbámult-de nem érdekelt. Szó nélkül, mereven haladtam a kórház felé. A recepciós rémülten meredt rám- nyilván nem tudta eldönteni, hogy melykünknek kell sürgős ellátás.

-Ennek a férfinek sürgős ellátás kell.-a hangom határozott és távoli volt.

-Mi a neve?-kérdezte idegesen az öreg nő.

-Simon Sabolkack.-feleltem.-Lássák el…oh. A középső neve Sirius…és ez mindig legyen rajta.-lecsatoltam az arannyakláncot a nyakamból, aminek medálja egy ovális alakú fotósdísz volt- benne egy Harryről, Lupinról, Albusról és rólam készült képpel. A recepciós nő bólintott, és szorgosan feljegyzett valamit- én pedig kisétáltam az ajtón- és abban a pillanatban ki tudja, hány kilóméterre Londontól, felriadtam a kényelmes ágyamban, és farkasszemet néztem a sötétséggel.

    Hideg verejték csurgott le a homlokomon, ahogy óvatosan kikeltem az ágyból, és a külön fördőszobába surrantam, hogy ihassak egy kis vizet. A serleg csörömpölve landolt a márványpadlón, mikor a tükörben megláttam, hogy egy addig ismeretlen arannyaklánc került a nyakamba egy ovális alakó fotótartó medállal…

    Albus békésen szuszogott – talán napok óta először. Nekem semmi kedvem sem volt aludni, így csak ültem az ágyamban, és a zuhogó hórförgeteget bámultam.

    A fojtogató csendet egy halkan csipogó hang szakította meg. Elindultam, hogy a hang forrását megkeressem. Hamarosan meg is leltem Albus íróasztalán. Egy apró tükör volt, és a sarkában lévő smaragd finoman pulzált. A zöld villogás emlékeztetett valamire…

-Sirius.-mondtam hirtelen. A pulzálás abbamaradt, és a tükörben megjelent Sirius Black zaklatott arca – amit nyomban átvett a döbbenet.

-Duffney! Honnan tudod, hogy én hívtam Dumbledore professzort?

-Megérzés.-motyogtam.-Álmod volt…ugye?

Hallgatott.

-Nem titkolhatod, velem álmodtál. Szólni akartál Albusnak. Tudom.

-Aha…te is…?

-Igen.-nagyot sóhajtottam.-Én olyasmit tudok, amit sokan nem. De nem is kell senkinek megtudnia.

-Ne mondjam el Dumbledore professzornak?

-Ne. Elég dolga és baja van anélkül, Sirius. Én azt kérem, hogy ne mondd el senkinek.

-Új életet kaptam az álmomban.-szólt kábultan.-Nem voltam többé varázsló.

-Nem. Csak te nem tudtad. Hiszen otthagytam neked egy emléket, ami mindig ott motoszkál majd benned…Ha eljön az ideje, visszatérsz ebbe a világba.

-De én nem akarom elhagyni Harryt!-szomorúan megérintettem a tükrön át rám pillantó rémült arcot.

-Az életedben lesznek gyerekeid és feleséged… a sorsod felől sajnos nem is én és nem is te döntesz.

-Hát akkor ki?

Visszasétáltam az ágyamhoz, és megmutattam az odakin forgó hóförgeteget.

-Bár tudnám ki, Sirius. De ki fogom deríteni, ha egész életemben töprengenem kell rajta, akkor is. Akárhogyan is, mindent meg fogok tenni, hogy enyhítsem a körülményeket.

Elvigyorodott.

-Ha az álmomban a valóságot láttam, Harry valóban nagyon-nagyon szerencsés. Duffney! Gyönyörű…izé…vagy.

Na jó, talán amióta idekerültem, először vörösödtem el zavaromban. Ezen mindketten jót nevettünk.

-Mr.Weasley jól van?

-Ó, remekül! Harryék holnap mennek hozzá. Te mikor jössz?

-Holnapután….legalábbis Albus azt mondta.

-Duffney…mit kért…tőled?

-Ezt inkább mondja el ő.-feleltem.-Nagyon szomorú… miattad.