A tavasz első sugarai megvilágították az éppen csak kibújó rügyeket a Tiltott Rengeteg fáin. A fúriafűz mérgesen csapkodott maga körül, hogy elkergesse a rá fészkelni próbáló madarakat. Még nyirkos volt a reggel, és a fű harmatjában pár fekete taláros alak követett egy hatalmas termetű, vakondbőrkabátos óriást az erdő sötétje felé.

    Harryék aggódva pillantgattak ide-oda – Umbridge miatt aggódtak, ahogy én is. Hagrid sarkában gyalogoltam, feltűzött hajjal – nem sok haszna volt, mert így a szél így is az arcomba fújta, és alig láttam tőle. A mellkasomhoz szorítottam a könyvemet, és felzárkóztam Hagrid mellé – nem volt könnyű lépést tartani vele.

-Hagrid-szólítottam meg, kiszedve hajszálaimat a számból.-Jól vagy?

-Remekül-morogta idegesen.

-Kérlek, ne figyelj Umbridge-ra.

-Umbridge-hallatszott a gyűlölködő dörmögés valahonnan Hagrid bozontjából. Beértünk a rengetegbe, és a szél elállt, de helyette mély sötétség ereszkedett a csoportra. Reccsenés hallatszott – a csoport végén már ott döcögött Umbridge, a maga randa békaszerű valójában, karjában jegyzettömbjével.-Az a nő vén szélhámos, elhiheted.-fejezte be mondatát Harid, de ezután már hallgatott. Keze remegett az idegességtől. A karjára tettem a kezem – ki tudja, miért, de ettől kissé enyhült az idegessége. Visszahúzódtam Harryék közé – Harry nyugtalanul fészkelődött, ahogy a közelébe kerültem.

    Hagrid időközben előrángatott egy manószerű kis bestiát, aminek megnyúlt orra erősen emlékeztetett egy répára. Kicsit nagyobb volt a gnómnál, és ha nem lett volna egy fához kötve, rámvetette volna magát. És akkor beugrott: ez csak egy erkling lehet.

-Na, ki tudja, mi ez?-kérdezte Hagrid. Én és Hermione jelentkeztünk.

-Duffney.

-Ez egy erkling. Átlagosan kilencven centiméter magasak, és a németországi Fekete erdőben őshonosak. Hangja hipnotikus erejű, amivel elcsalja a gyerekeket, hogy megegye őket. Az óvintézkedéseknek köszönhetően a legutóbbi erklingtámadás egy hat éves gyerek megtámadása volt, amikor is a fiú fejbe csapta az erklinget az apja üstjével. Négyes besorolású, szelídítésre alkalmatlan, veszélyes bestia.

Mély csend volt a válasz. Umbridge vadul jegyzetelt.

-Hm… nos – szólt Hagrid. - , ma azt fogjuk… m-megtanulni, hogyan v-védekezzünk ellenük…

-Hagrid-szólt Umbridge mézesmázos hangon.-A Minisztérium nem jelölte tananyagnak az erkling támadás elhárításának elsajátítását. Felesleges, hiszen kihalóban vannak.

   Hagrid  idegesen belemeredt Umbridge békaábrázatába, de mielőtt válaszolhatott volna, az erkling kötele személyes közreműködésemmel elszakadt. A kis manó megindult az alacsony tanár felé – nyilván azt hitte róla, hogy gyerek – Nagy visítás közepette rávetette magát Umbridgere.

    Csoport még nevett olyan harsányan, mint mi. Hagrid vigyorogó ábrázattal odadöcögött a még az erklingnél is hangosabban sikoltozó Umbridgehez, és ráérős mozdulatokkal újra megkötözte a bestiát. A főinspektor megszégyenülve eldöcögött, mi pedig folytattuk az órát, már sokkal vidámabb hangulatban.

   Február volt. Ó igen, éppenséggel valentín nap. Soha nem éreztem magam még annyira magányosnak, mint aznap. Csak ültem a könyvtárban, és a könyveket bújtam. Olyan rég néztem már anya kételkedő arcába! Hiányzott a testvérem, a papám. Nagyon szomorú voltam – odakint a változatosság kedvéért zuhogott az eső, nem kímélve az üveget jónéhány repedéstől.

   Emellé még az a fiú, akit szerettem, rám sem nézett egész nap. Tudjátok, amikor az ember szerelmes, a reményt egyszerűen képtelen kioltani a lelkében, használhat akár poroltót vagy vizet – nem megy, mert a szerelem vágyakra, a vágyak pedig reményekre épül. Na hát én is ezt éreztem. Nem akarok átlagos lenni. Egy ideig, mikor kicsi voltam, olyan akartam lenni, mint más – de ahogy beléptem a tizes éveimbe, nem akartam többé eggyé válni a tömeggel.

   Ültem a könyvtárban, és a könyveket bámulva képzelegtem egy szebb jövőről, mint ami rám vár, mikor valaki leült mellém. Hermione volt az.

-Ő a baj, igaz? –kérdezte köszönés helyett.

-Magányos vagyok.-feleltem.-Nekem… hiányzik a családom.

-De én úgy tudom, hogy a mamád belehalt a szülésbe, a papád pedig még a születésed előtt meghalt.

-Oh, Hermione.-sóhajtottam.-Be…kellene vallanom valamit.

-Mit?

Na, ezt elszúrtam. Most valahogy máshogy kell elmondanom, hogy mégse tudja meg.

-Öh… hát…ez egy könyv.-na jó, ennyit a kerülőszavakról.

-Igen, azt tudom, hiszen sok van itt a könyvtárban.

-Nem! Ez az egész! Ez az egész világ! Egy könyv!Az íróját pedig JK Rowlingnak hívják.

Néhány másodperces kiméra-pillantással illetett. Szemmel láthatóan iszonyúan megijedt.

-Ko-komolyan?-na, ez nagyon meglepett.

-Elhiszed?-sóhajtott, és az ablakra mutatott, amin megállás nélkül folyt le a víz.

-Ennyi furcsaság után, amit te tettél – és megmagyarázná, hogy miért tudsz minden apró részletről, ami eddig valaha is történt, és hogy a jövőbe látsz.

-Ó, az más.-feleltem.-Először azt akartam, hogy legyen magyarázata, hogy tudom a jövőt, ezért ezt mondtam magamról…és tényleg azzá lettem. De… nem hiszem el, hogy hiszel nekem!

-Én sem!

Néhány pillanatig mereven bámultunk egymásra – aztán kitört belőlünk a nevetés, és nem szűnt meg, amíg a könyvtáros könyvei nem kezdtek ránk záporozni. Mikor sikerült kiharcolni, hogy maradhassunk, suttogva folytattam.

-És most beleszerettem Harrybe, a sorsom pedig arra kárhozat, hogy örökre itt maradjak. Csak egyszer megyek majd vissza.

-Mikor?

-Nem tudom. De nem is szeretném, ha más tudná… megbízom benned, Hermione. Minden okom megvan rá.

-Köszönöm.-felelte méltóságteljesen.-Bízhatsz bennem.

Farkasszemet néztem vele.

-Bolondnak tartasz.-jelentettem ki.

-Nem!-nevetett.-Csak sajnállak, hogy nem láthatod többé a családodat.

-Hol van Harry és Ron?

-Egész nap nem láttam egyikőjüket sem. Gyere, szellőztessük ki a fejünket!

A parkban más hideg szellő fújt az eső mellé, így szorosan köpenyeinkbe bújva sétáltunk le a tóhoz. Hiába minden, amit titokban akartam tartani, most szertefoszlott – elmeséltem Sirius álmát, hogy kerültem ide, és hogy én egy író vagyok a valóságban, és minden vágyam volt, hogy tudjak varázsolni – mire leértünk a tóhoz, mindent tudott rólam, a legapróbb részletig. Őt azonban leginkább Sirius jövője izgatta, amit nem is csodálok.

-Mi lesz Siriusszal? –kérdezte.

-A könyv menete szerint…beleesik a boltív függönyébe a Halálteremben, a minisztériumban.-motyogtam. Nem hiszem el, ezzel totálisan felboríottam mindent! Mit csináltam?!

-Miért feleltél?-suttogta csendesen.

-Nem tudom. Ezzel felborítottam mindent. Ezt nem lett volna szabad! Hermione, én most olyat kérek…

-…amit nem biztos, hogy tudok teljesíteni.-fejezte be. Ez a lány legilimentor vagy mi? Aztán eszembe jutott, hogy a célzás nyilvánvaló volt, és a felfogásom kezd kissé lassulni.-Megpróbálom tartani a szám, de nem lesz könnyű… te sem bírtad soká.

-Nagyon köszönöm!-a boldogságtól ordítani tudtam volna. Helyette inkább megöleltem- az eső változtlanul esett, teljesen eláztatva minket, ahogy ott álltunk a tó partján. Úgy döntöttünk, felmegyünk a klubhelységbe megszárítkozni.

   Már vagy egy órája ücsörögtünk az üres helységben, és én épp azt taglaltam Hermionénak, hogy pontosan milyen is Rowling, mikor a portélyuk kinyílt, és bemászott rajta két csatakos fiú kvidicstalárban – Harry és Ron.

-Áh, szóval itt voltatok egész nap.-mosolyogtam.

-Nos, gyakoroltuk egy kicsit az őrzést…-motyogta maga elé Ron. Valamiért szörnyen vörös volt, akárcsak Harry, aztán észrevettem, hogy az ingem a kelleténél kicsit lejjebb van kigombolva. Az egyetlen dolog, aminek eddig köszönhettem, hogy nem látszott ki több, ahogy áthajoltam a fotel hátán, hogy vörös üstökömet a száradás miatt kiengedtem, és félig már megszáradt az alja. Gyorsan feljebb gomboltam a inget, és hátracsaptam a hajam.

-Milyen napotok volt?-kérdezte megenyhülve Harry, és ledobta magát a kandallóhoz legközelebb álló fotelba.

-Egészen…kellemes.-vigyorogtunk Hermionéval. Gyanakodva méregettek minket.

-Semmi kedvem nincs lefeküdni.-szóltam kis idő elteltével.-Inkább beszél…Sirius!!

A kandallóban valóban ott lebegett Sirius feje. De hiszen a könyvben nem így volt! Hát persze, mit vártam, miután Hermione már tudja, hogy ki is vagyok valójában! Minden a feje tetejére áll! Mind a négyen lekuporodtunk a kandalló elé.

-Menj innen!-suttogta Harry rémülten.-Umbridge figyeli a tüzeket!

-Használd a csomagot, amit tőlem kaptál.-mondta tömören a varázsló, majd eltűnt. Harry felrohant a csomagért, majd kisvártatva visszaért az oda-vissza ikertükörrel. Abban már ott vigyorgott Sirius arca.

-Nem tudom, miért nem használtad eddig.-szólt a varázsló. Tekintete rám tévedt, és elpirult! –Oh, helló, Duffney. Dumbledore professzor éppenséggel neked akart üzenni. Mostantól álnéven szerepelsz a nyilvántartásban.

-És én?-kérdezte Harry. Sirius keserűen nevetett.

-Téged nem lehet fedőnévvel elrejteni, hacsak nem növesztesz frufrut!

-Igaz…

-És mi az új nevem?-kérdeztem kíváncsian. Vajon lesz véletlen egybeesés, és a nevem talán…

-Eva Aberforth.-…hát nem.

-Eva?-kérdezte Ron.

-Mi baj az Evaval?-kérdezte lelkesen Hermione.-Nekem tetszik. Miért pont ez?

-Ez Dufffney – azaz Eva – második neve, és Aberforthnak hívták Dumbledore professzor öccsét.

Sirius tekintete valahova elkalandozott – rájöttem, hogy az ingem gombja rossz. Találkozott a tekintetem a fekete szempárral…és kitört belőlünk a nevetés. Percek teltek el, teljes torokból nevettünk. Hermione is bekapcsolódott, mikor rájött a dologra – Harry és Ron pedig ott ültek értetlenül, teljes zavarban.

-Albusnak igaza volt.-köhögött Sirius, amikor végre levegőhöz tudott jutni.-Eva… ez a név tökéletesen illik rád!

Összeszedte magát, és komoly képet vágva, néha-néha kuncogva folytatta üzenetét.

-Minden ismerősöd kapott egy levelet, aminek tartalmát most nem részletezném. A lényeg, hogy senki nem fog mostantól Duffney Dumbledore-nak hívni. Ha valaki kérdezi, ki vagy, ezt a nevet mondod. A teljes név Eva Russel Aberforth. Londonban születtél, ott nőttél fel.-elvigyorodott.-Nem mondhatod, hogy…hol is született Duffney?

-Öh…Magyarországon. Békés hely. –feleltem csendesen. A szeme se rebbent.

-Nem mondhatod, hogy ott születtél, vagy egyáltalán jártál ott. Eva Londonban született. A bagolypostában nem bízunk, Albus fogja odaadni a papírokat. A szüleid meghaltak az első Voldemort elleni háborúban. Amelia Strule és…áh, Benjamin Aberforth. Még valamit kihagytam?

-Hogy mivel foglalkoztak-adta meg a választ Hermione.

-Ja, igen. Amelia Strule… gyógyszertár tulajdonos. Benjamin Aberforth pedig… író. Van könyve is a boltokban és a könyvtárban.

Most már csak mosolyogtam.

-Albust mindig is a tiszta munka jellemzte.

-Juteszembe’.-morgott Sirius, s arcán már nyoma sem volt a határtalan örömnek.-Mostantól te is proffeszorozod. Mindent elmondtam?

Egy emberként bólintottunk. Úgy éreztem magam, mintha egy sorozatban lennék – ennek köszönhetően megint elmosolyodtam. Sirius azonban most végleg elkomorodott.

-A kinézeteden is változtat majd a professzor.-mondta.-A hajad mindenki számára feketének fog tűnni, még neked is – de nem fog ártani neki. A szemed színe pedig nagyon sötét barna.

Harry nyilvánvalóan annyira hozzászokott, hogy valamit neki is mondanak mindig, hogy már nyitotta a száját, hogy kérdezzen, de Sirius közbevágott – már megint zavarban volt.

-Eva…nos, tudod, hogy mid lesz, és fontos…hogy védett legyen.-Harry szeme egy pillanatra elkerekedett az értetlenségtől, aztán megenyhült az arca, és lehorkasztotta fejét – nyilván zavara leplezése céljából.- Téged is eléggé elbújtattunk. Folyamatosan figyelünk téged, az tartózkodási helyed folyamatosan törölve van.

-Eva… feketehajú lesz?-értetlenkedett Ron.-Valahogy nem tudom elképzelni, hogy eltűri…

Felvontam az egyik szemöldököm, és mélyen belenéztem Ron szemébe, közben a szám amolyan „azt hiszed?” félmosolyra húzódott. Állta a sarat.

-Nincs kifogásom ellene- feleltem megjátszott fölényeskedéssel.-Én mindig is nyitott voltam a pozitív változásokra!-szarkasztikus vigyor volt a válasz. Levettem a tekintetem Ronról, és ránéztem Siriusra. Hideg arckifejezése ellenére a szemében ott csillogott az az ártatlan fény, amit a barlangban láttam.

-Holnap mész Dumbledore professzorhoz, és kérte, hogy még négyszemközt is magázd és neved őt Dumbleodre professzornak.

-Igenis.-feleltem, ezúttal kiűzve a játékot a beszélgetésből. A fény nem gyúlt ki. Annyira sajnáltam őt!

-Harry…-Sirius egy apa szeretetével pillantott Harryre.- …vigyázzatok egymásra.

Azzal a tükör képe elmosódott, s amint kitisztult, már nem látszott más, csak Harry komor ábrázata, szomorúan csillogó, békazöld szemekkel.

Másnap tanítás után nyugodt ábrázattal bandukoltam fel a második emeletre. Valahogy nem tudtam félni attól, hogy megváltozik a külsőm. A kőszörny ugyanolyan merev tekintettel emelkedett fölém, mint bárki más felé, amikor megtorpantam, hogy kimondhassam a jelszót – aztán rádöbbentem, hogy nem emlékszem, mi is volt az.

-Csótánycsokor? Áh, megvan! Bűvös Bizsere!

A szörny félreugrott, én pedig csendesen megvártam, míg a kőlépcső felér velem az ajtóig. Beléptem rajta, becsuktam magam mögött az ajtót, és vártam. Albus – mostantól Dumbledore – háttal ült nekem, az íróasztala mögött.

-Jó estét, Dumbledore professzor.-köszöntem olyan udvariasan, ahogyan csak tudtam.

-Ülj le, Eva.-szólt Dumbledore.-Nem fog sokáig tartani.-egy köteg pergament nyomott a kezembe – gyorsan a táskámba tömtem őket.

-Kezdheti.-függesztettem rá a szemem, és hozzá hasonlóan egymáshoz támasztottam ujjaimat. Felemelte a pálcáját.

-Ondestram flippo nicet!

Úgy éreztem, mintha egy vízesésen taszítottak volna át – össze is szorítottam a szemem, mert azt hittem, menten elázom. Egy másodperc múlva megszűnt az érzés.

-Nézd meg magad.-hallottam Dumbledore hangját. A szemem felpattant, és szembetaláltam magam egy mélybarnaszemű, feketesörényű, fiatal boszorkánnyal. A változás döbbenetes volt, de mégis tetszett. Mosolyogtam – a boszorkány is mosolygott. Felnéztem Dumbledorra.

-Köszönöm, professzor úr. Azt hiszem… jobb, ha most megyek.-rátettem a kezem a kilincsre.

-Duffney!-hátranéztem. Dumbledore szemében tiszta fájdalom csillogott. Viszonoztam a szomorúságot, de a hangom tartózkodó maradt.

-A nevem Eva Russel Aberforth, professzor úr.-lenyomtam a kilincset, és a szememből kicsordult egy könnycsepp.-Sajnálom.

Azzal már rohantam is a Griffendél klubhelységébe a hosszú folyosókon át végig kopogva. Csak hallgattam a saját szívem dobbanását. A hideg kőfalak visszaverték szuszogásomat, akárcsak egy gonosz erő – megőrjített a némaság.

-Bundás Banán!-kiáltottam bele a vászonba, amint a portréhoz értem. A Kövér Dáma annyira megijedt, hogy percekig nem volt hajlandó beengedni.

-Ki vagy te?-kérdezte morcosan.-Sosem láttalak még.

-Bundás Banán-feleltem kifejezéstelenül.

-Honnan jöttél?

-Bundás Banán.

-Ki vagy te?-fölényeskedett a Dáma. Ki jöttem a béketűrésemből.

-BUNDÁS BANÁN, TE EGOISTA KÖVÉRSÉG!-süvöltöttam az arcába. Ettől alaposan megijedt, és a portré olyan gyorsan tárult fel előttem, hogy néhány pillanatig fel sem fogtam, majd amikor eljutott a tudatomig, néhány pillanat elég volt ahhoz, hogy a lányok hálótermének lépcsőjénél teremjek – de pechemre pont beleütköztem Parvatiba.

-Áh, szia Eva.-azt hiszem, az a levél tényleg hatásos volt. A szeme se rebbent. Már mentem volna tovább, de elbotlottam a taláromban, és bevertem a fejem a lépcsőbe.

   Pár perdig szédelegve ültem a lépcsőn, és a lobogó tűzbe bámultam. Először azt hittem, az ütés az oka, de egy idő után rájöttem, hogy tűz teszi velem – valahogy megzaboláztak a táncoló lángok. Aztán eltűnt körülöttem minden…elhomályosult a kép. A tudatom kiürült, s csak egyetlen hang szólt benne.

-Nem bánt a tűz… lépj bele… csodás lesz…-a hang mély, csábító női hang volt. Az ujja köré csavart. Felálltam, s megtettem az első gépies lépést. Aztán jött a másik… egyre gyorsabban haladtam a tűz felé. Úgy éreztem, mindenképp bele kell mennem. Abban a percben nem volt más vágyam, mint porrá égni a tűzben…

    Közben a hang simogatott, kényeztetett engem, és én engedtem neki. Tehetetlen voltam. Éreztem, hogy a lábam a tűz rácsnak ütközik.

-Mássz át rajta… a tűz simogat…nem fogod megbánni…

Igen, feleltem a hangnak, máris mászom. Emeltem a lábam, és beléptem a lángokba. A tűz azonnal nyaldosni kezdte a taláromat – másodpercek múva már lángoltam. Aztán valaki megragadta a karom, és durván kiráncigált a tűzből.

   Hason feküdtem a poros szőnyegeken. Úgy éreztem, mintha a világtól szakítottak volna el. Hátra fordultam, és Harry lángoló tekintetével találtam magam szemben.

-Engedj vissza…kérlek…nekem muszáj…

Pofonütött. Ez magamhoz érített, és az agyamat elárasztották az emlékek, a hang hörgése pedig hideg, sziszegő sikollyá halkult.

-Eva! Eva, térj magahoz!-ordította Harry.

Kinyitottam a szemem, Harry erősen megragadott, és felültetett az egyik többszemélyes kanapéra. A klubhelység kihalt volt. Ilyen sok idő telt volna el, mióta a lángok játékot űztek velem?

-J-jól vagyok… mi történt?

Harry leült mellém, és kissé megenyhült, de szemében még mindig ott csillogott gyűlölet.

-A kandallóban álltál, Eva! Lángolt mindened! És a szemed…a szemed…vörös volt. Olyan volt, mint…

-…Voldemorté?

A tűz egyszerre kihúnyt a kandallóban.

-Bevertem a fejem a lépcsőbe, aztán ahogy a tüzet bámultam… odavonzott.

-Nekem meg fájt a sebhelyem.-motyogta.-Lejöttem, hogy egyedül legyek… és te ott álltál lángolva, izzó szemmel a kandallóban.

Elvesztettem az önuralmam, ahogy az eső ütemes verése eggyé vált a szívemével – a fejem ólomsúllyal dőlöngélt erre, arra, s végül kikötött valahol. Félig magamnál voltam, de a sötétség már magával akart rántani az áldott ájulásba. A sötétben a hold fénye rávetült egy karra, ami a homlokomat fogta. Jeges verejték csurgott le a homlokomon – éreztem, hogy valami pamutféle nyomódik hozzá.

-Tudod, Eva-szólalt meg Harry remegő hangon.-Mióta tudom, hogy… hogy mi vár rád…olyan furán érzem magam. Mintha…akármi változna is rajtad…te mindig ugyanaz maradsz.

-Mert ismersz engem.-feleltem csendesen. Úgy éreztem, mintha nem lenne elég levegő, amit be tudnék szívni – szaggatottan ziháltam, és éreztem, hogy testem felforrósodik.-Tudod, lehet, hogy Voldemort megpróbálta kideríteni, ki vagyok. Sőt – biztos vagyok benne. Miért voltál dühös, Harry?

Úgy rázkódott meg a sziluettje, mintha a hangom egy ostorcsapás lett volna a hátán. Nem válaszolt, csak a kialudt tüzet szemlélte nagy szorgalommal.

-Te féltesz.-suttogtam.-Nem csak engem…mindenkit.

-Siriust és téged a legjobban.-hadarta rám sem pillantva Harry. Kissé jobban éreztem magam, úgyhogy felültem. Erre aztán sikerült felkeltenem az érdeklődését annyira, hogy rámnézzen.

-Már jobban vagyok.-feleltem a kimondatlan kérdésre határozottan.-A jövő sötét… és nem kerülhettem el. Neked is van egy jövőd.

-Igen. Sejtem, mi az.-sóhajtott. A beszélgetésben hosszú szünet állt be.

-Eva…azon gondolkodom, volna-e kedved holnap velemjönni Roxmortsba Hermionéval? Valamit nagyon meg akart velem beszélni.

Oh, a cikk! Legalább még ez megvan, igaz egy nap csúszással.

-Nagyon szívesen. Rég találkoztam már a jó öreg Vitrollal… azt hiszem akkor, amikor igen nagyszerűen részletezte Dumbledore csodálatraméltó személyiségét… kissé elleségesen fogadtam.

   Azzal anélkül, hogy még megkérdezhetett volna, felálltam, és magára hagytam kavargó gondolataival a klubhelységben, amit nem világított meg más, csak a pislákoló parázs, és a vizes ablakon át besurranó telihold hullámzó fénye. Aznap szokatlanul gyorsan nyomott el az álom, és bátran mondhatom, hogy talán első nyugodt, álmatlan éjszakámat töltöttem a Roxfort betűkből felépített falai között.

Másnap reggel először Hermionéval futottam össze a lányok hálótermében – mivel ő nem kapott levelet, először nem is mert fel, és nyújtotta a kezét, hogy bemutatkozzon.

-Hé!-suttogtam rémülten, és magammal ráncigáltam a fürdőszobába, ahol nem volt rajtunk kívül senki.

-Mi…?

-Én vagyok az! Eva!

Fürkészően a szemembe bámult, majd megkönnyebbülten sóhajtott.

-Hála az égnek!

-Gyere, menjünk-mondtam, és ezúttal nem kellett ráncigálni – mesterkélt vigyorral eloldalaztunk Parvati és Lavender előtt, leszaladtunk a márványlépcsőn, és majdnemhogy karamboloztunk Harryvel, aki valószínüleg Ront kísérhette el az egésznapos kvidicsedzésre – ezt onnan vettem, hogy csuromvizesen bandukolt be az ajtón.

-Áh, sziasztok lányok!-köszönt barátságosan.-Akkor megyünk?

-Neked nem kell edzésre menni?-kérdeztem kételkedve.

-Jah, de persze.-felelte zavartan Harry, majed elvigyorodott.-De Ron falazott nekem. Megmondta Angelinának, hogy fontos dolgom van, ami még a kvidicsnél is fontosabb, így nagy nehezen elengedett. Nem megyünk?

-A reggelit meg kihagyod?-kérdezte Hermione.

-Ööö... nem. Veletek megyek.

-Helyes-morogtam magamnak.-Az interjú sokáig tarthat...

 Megint az az érzésem támadt, hogy a hangom ostorként csattanhatott a hátán – megremegett, ahogy a vállára helyeztem a kezem.

-Khm…menjünk be.-rendelkezett Hermione, és betessékelt minket az ajtón.

Egész reggeli alatt a tervezett interjú körül forgott a szó. Hermione meg sem lepődött, mikor érdeklődtem felőle – sőt, mikor Harry elkerekedett szemmel rámbámult, ő kihúzott a csávából – mondván, hogy ő szólt nekem róla. Ezért egy olyan hálás pillantást kapott, hogy belepirult a teli tányér rántottájába is.

   A csípős, téli reggelen zuhogó esőben szaladtunk végig a Roxmortsba vezető ösvényen, s mire befutottunk a Három Seprűbe, úgy néztünk ki, mint akik ruhástul tettek látogatást a strandon. Elképesztő volt az a fogadó! Minden egyes négyzecentiméterét átmustráltam újra és újra. Most valahogy még barátságosabb volt, mint először, s mikor megpillantottam Ritát, elszállt minden rossz érzésem – erre még az ablakokat verő eső is jelentőset enyhült.

    Leültem vele szembe, Harry és Hermione pedig a két oldalamra. Harry mindenki tekintetét kerülte, és gondolkodóan meredt ki az ablakon – valószínüleg az emlékeit elevenítette fel, miközben leforgott egy rövid és barátságtalan párbeszéd Hermione és Rita között. Annak végén Rita rámfüggesztette a tekintetét, és szemében mohó fénnyel megkérdezte:

-Te ki vagy? Harry barátnője?

-Eva Russel Aberforth.-feleltem kissé zavartan. Rita szemében megláttam saját, szomorú arcom. A boszorkány szája kéjes vigyorra húzódott.

-Ha Harrynek lenne barátnője, akkor sem lenne hozzá köze!-szólt rá fenyegetően Hermione. Rita nem vette le rólam a szemét, én viszont erőt vettem magamon, és a szememben villanó harag meghunyászkodásra késztette Rita hűvösszürke tekintetét.

    Befutott Luna. Kért magának egy koktélt, s újabb rövid szóváltás után Harry nekifogott a mondókájának – de előtte Luna még hozzám is intézett pár barátságos szót.

-Szervusz, Russel.-egy kissé meglepetten pislogtam rá, de nem tettem szóvá a gondolatom.-Hogy vagy?

-Egészen tűrhetően.-feleltem könnyednek szánt hangon, és tekintetemet Harryre függesztettem, várván a beszámolóját. Kezdetben még tétován, bizontalanul válaszolgatott Rita kérdéseire – de kis idő elteltével belejött a mesélésbe, s mire odakint besötétedett, a történet elérkezett a végpontjára – mikoris Bartemius Kupor hosszas és részletes vallomást tett Veritaserum hatása alatt.

A sötétben még mindig esett az eső, ám egy ponton tiszta volt az ég, és látni lehetett a ragyogó csillagokat. Mind a hárman csuklyánkat az arcunkba húzva tocsogtunk a sárban, s arra a tisztaságra függesztetteük a tekintetünket. Némaság honolt a vízfüggönyben, még az első tücskök is behúzódhattak vackaikba, hogy elmeneküljenek egy mérhetetlen fájdalom eredményétől.

   Hirtelen teljes erővel rázuhant a lelkemre az otthon, a család hiánya, a magányosság, s tudás súlyos terhe. Az eső szinte már simogatott, ahogy elmerültem a régi emlékekben, a vidám kacagásokban, s a heves veszekedésekben. Minden olyan távolinak, érinthetelennek tűnt. Megfagyott bennem minden, ahogy az eget bámulva eszembe jutott, hogy apa mit mesélt nekem a csillagokról. Otthon volt egy terasztunk, mellette egy nagy cseresznyefával. A teraszról remek kilátás nyílik az egész városra és a tiszta égre.

-Képzeld el, milyen nagy lehet az univerzum, Kate! Olyan hatalmas, hogy két csillagközött az átlag távolság 5 ezer fényév…

Ó igen, a csillagok! Nagyon-nagyon titokzatosak. Kicsi koromban úgy hittem, hogy a csillagok lelkek. Olyan kíváncsian kémleltem az eget, hogy megtaláljam a lelkem a hosszú utakon. A kocsi néma, békés zörgése és a suhanó, sötét táj is hiányzott.

    A kedvenc bolygóm mindig is a Neptunusz volt, mert gyönyörűen kék, akárcsak az ég, s mert messze van, érdekes és még felfedezetlen.

     Beleléptem egy sárral teli, egy méter mély kátyuba, de egy lendülettel ki is másztam belőle. Fekete nadrág volt rajtam garbóval és pulóverrel, s még mindig furcsa volt, hogy nem bronzvörös, hanem feket sörény takarja el az arcom. Emlékszem, apa milyen büszke volt a hajszinemre… és hogy anya mennyire irigyelte…

     Talán ebben a világban tényleg lelkek a csillagok, hiszen van köztük gyönyörűen fényes és homályosan sötét is. Az eső már szinte vert, a hasamba pedig belenyilallt a görcsös fájdalom – fura, hogy a szerveztem még itt is eredetien működött, és a ciklusom olyan naponként játszódott le, mint a valóságban. Valóság… ezt így olyan nehéz elhinni.

     Szóval a görcsös fájdalomnál tartottam, mert nem hiszem, hogy bárkit is érdekelne a fájdalom forrása. Olyan erősen nyilallt belém, mint még soha – mintha csak egy tőr hatolt volna a hasamba, és odabent forogna. Kétrét görnyedtem, mire a mellettem haladó alak megtorpant – hogy Harry volt-e vagy Hermione, nem tudom, de a másik tovább haladt, mintha mi sem történt volna – biztos nem vette észre.

-Eva!-Hermione volt az, hangja ijedten csengett. Valaki toccsanva lefékezett az úton, körülbelül három méterre lehetett.-Nincs semmi bajod?

-Nem, nem…-kiabálnunk kellett, mert az eső zajától nem hallhattuk egymás szavát.-Csak megjött…ARGH!

-Ez nem fájhat ennyire.-kiabált vissza.-Harry, gyere segíts megmozdítani!

Valaki – mindenbizonnyal Harry – jó adag sarat fröcskölve rám lefékezett mellettem, és megragadta az egyik karom. Hermione és ő együttes erővel kiegyensítettek, és támogatni kezdtek. Megembereltem magam, és megszaporáztam a léptem, hogy hamarabb érhessünk be a kastélyba.

    Már a birtokon haladtunk át, mikor megakadt a tekintetem a tavon. A sok eső miatt az már nagyon rég drasztikus méreteket öltött, s most a viharos szél hatalmas, habzó hullámokat korbácsolt a kiáradt tó felszínén. Egyszerre megdermedtem. Hideg sötétség borította be az elmém, már nem gondolkodtam. Csak haloványan érzékeltem, hogy Harryék szólongatnak, és próbálnak tovább vonszolni. Hideg, borzongató hang szólalt meg a fejemben.

-Ugorj…a tóba… Ugorj bele…

-De én nem akarok…-feleltem csendesen. Csak haloványan jutott el a tudatomig, hogy Voldemorttal beszélgetek.

-Ugorj… a tóba… vagy megmondod, ki vagy valójában…

-Soha…-motyogtam erőtlenül. Valaki pofonütött, és ez észhez térített. Éreztem, hogy valami hideg és nedves súrolja a lábam. Erőt vettem magamon, és dacosan gondoltam:

-Nem fogod soha megtudni, hogy ki vagyok, Tom!

-NE nevezz TOMNAK!-felelte ingerülten. Csak álltam a idegtépő szélben, a semmibe bámulva, gonosz vigyorral az arcomon.

-Tom Rowle Denem. Miért? Miért csúfítottad el magad? Én láttalak fiatalon… jóképű voltál…

-A külső nem fontos-hangzott a tömör válasz.

-Mondja ezt az, aki elégedett egy csontvázhoz hasonlatos testtel.

-Elég!

-Mi elég, Tom? Engedj el, és nincs több kérdésem.

-Még nem menekültél meg…

    Azzal végre fel tudtam fogni, amit látok. A háborgó tó partján álltam, bokáig a vízben. Harry és Hermione két oldalról teljes erőből húztak kifelé, és amikor megszűnt a biztos állásom, olyan hirtelen rántottak magukkal, hogy mindháman a sárban kötöttünk ki egymásba gabalyodva.

-Oh, bocsánat…-motyogtam, és segítettem felállni mindkettőjüknek. A hasamat kínzó görcsnek nyoma sem volt – megint a régi voltam. Mikor végre lehuppantunk a klunhelységben, hogy megsárítkozzunk, nyomban faggatni kezdtek.

-Mi volt ez?

-Hát Tom.

Csend.

-Voldemortra gondolsz?-kérdezte gyanakodva Harry.

-Egyesek úgy hívják.-feleltem közönyösen, miközben a hajamból csavartam ki a vizet.-De én jobb szeretem Tomnak hívni, azzal lehet bosszantani.

-Eva, akármilyen helyzetben is vagy – szólt Hermione, erős hangsúlyt nyomva az „akármilyen” szóra.-, ne bosszantsd Voldemortot.

-Hemionénak igaza van.-bólogatott Harry, és megrázta csuromvizes üstökét.

-Jól van, akkor Voldemort volt.-egyeztem bele a kelleténél kicsit hangosabban, mire a klubhelységben mindenki gyanakvó pillantást vetett ránk. Halkabban folytattam:-Megint megpróbálta kideríteni a kilétemet, de mostmár sikerült ellenállnom.

-Nem kéne szólni Dumbledore-nak?-aggodalmaskodott Hermione.

-Van elég gondja enélkül is.- morogtam, Harry pedig halk szusszanással jelezte egyetértését.-Meg sem lepné.

-Azért mégiscsak vigyáznod kéne.-folytatta töretlenül a lány.-Legutóbb majdnem elégtél a kandallóban, most meg majdnem belefolytottad magad a tóba.

-Rá vagyok nevelve az okklumenciára és a legilimenciára is.-feleltem csöknyösen, és lerúgtam magamról a bakancsomat, lehúztam a zoknimat, majd törökülésben elhelyezkedve hozzátettem:- Már tudom, hogy védekezzem. Nem lesz gond!

Hermione arca szokás szerint nyugtalan maradt.