Bárki elmondhatja, hogy Perselus Piton néha elviselhetetlen, de már sikerült kivetkőznie önmagából egy bizonyos csendes, koratavaszi órán, lent a pincében. Mint aki csak arra várt volna, hogy valami ne sikerüljön Harrynek vagy a barátainak, hogy gonosz, sötét tekintetével gúnyosan megbámulja őket, és szóvá tegye az apróságot.

   A legjobban viszont az bosszantott, hogy velem kiváltságosan viselkedett: soha nem szólt bele a dolgaimba, még azon a napon sem, pedig akkor igazán szükségem lett volna egy kis kritikára, vagy egy-két jó szóra, vagyhogy csak úgy rombolja az önérzetemet Harryé, Roné, vagy épp Hermionéé helyett – aki egyébként a legokosabb lány a világon.

    Ez a nap volt Roxforti életemnek legbizarrabb napja. Akkor kezdődött a furcsaságok sora, mikor elszántan beléptem McGalagonyhoz reggeli után, hogy megbeszéljem vele a pályámat. Mióta a betűk világában – ahogy én hívom – éltem, sokkal inkább érdekeltek az izgalmas varázslatok, igaz, az írás iránti szeretetemet sem felejtettem el, de úgy okoskodtam, hogy aurorként még mindig írhatok könyvet, de íróként már nehezen lehetek auror.

    Már meg sem lepett, hogy a jó öreg béka Umbridge ott kuksolt a sarokban, s vadul jegyzetelt a tömbjébe. A penna sercegése iszonyúan zavart, de úgy tettem, mintha nem is hallanám. McGalagony viszonylag nyugodt volt, éppen a papírjaimat rendezgette. Igaz a keze gyorsan járt, a pirossal szedett cicomás betűket még épp hogy el tudtam olvasni:

Eva Russel Aberforth született 1989. december 08.

London, Bringstone kórház

A születési időpont pont egyezett a valódival! Megmosolyogtam a professzorasszonyt, s ki tudja, miért, az kedves pillantással viszonozta.

-Üljön le, Aberforth.-Umbridge abbahagyta pennájának sercegtetését, és a tarkómat kezdte bámulni.

-Jó reggelt, McGalagony professzor.-biccentett.

-Van valami elképzelése, hogy mi akar lenni?

-Hát… nagyon szeretek írni…-Umbridge prgenánsan köhögött párat.- De jobb lenne aurornak menni.

-Remek.-Mcgalagony szemében halovány elismerés csillant.-Ahhoz kell pár RAVASZ. Javaslom, nézze át ezt-azzal a kezembe nyomta az auror-állás fekete prospektusát. A papírra fehér, cikornyás betűkkel írták fel a szakmába csábító mondatokat és a szükséges eredményeket. Volt ott még egy feketefehér kép is, aki felirata szerint Frank Longbottom volt.

-Köszönöm. Megkérdezhetem, hogy írnom szabad, ha auror vagyok?

-Hát hogyne volna.-felelte McGalagony, kissé emelt hangon. Umbridge pennája megállás nélkül siklott fel s alá, s már komolyan irritált, hogy a boszorkány közben folyamatosan fixírozza a hátam.

-Mennem ke..-kezdtem, de Umbridge közbevágott.

-Miss Aberforth, szabad egy szóra négyszemközt?

Kelletlenül bólintottam, és biccentettem McGalagonynak, aki egy undorodó pillantást vetve Umbridgera kiment a teremből.

-Mit akar?-kérdeztem barátságtalanul.

-Figyelmeztetni, drágaságom.-felelte mézesmázosan affektálva a boszorkány.-Túl merész vagy. Ne merészkedj közel egy hazug emberhez!

-Nyilván Harryre célozgat.-néztem le rá.

-Okos vagy, Eva.-felelte Umbridge, bár láthatóan zavarta, hogy csupán a derekamig ér.-Ezért akarom, hogy elkerüld Pottert.

-Miért fontos magának az én eszem?-kérdeztem összeszűkült szemmel.

-Egy ilyen lány még hasznára lehet a minisztériumnak.-szólt ártatlan kislányos felhanggal Umbridge, és felmászott a katedrára, hogy szeme egy magasággal lehessen az enyémben.-A kémkedés a feketehajú aurornők mestersége….

-Már értem.-suttogtam vészesen higgadtan.-Harry Potter veszélybe sodorja a jövőmet – maga szerint, igaz?

-Pontosan, Aberforth.-Umbridge gonoszan elvigyorodott, így felszínre kerülhettek zöldes árnyalatú fogai bűzös légyszagú lehelettel kiegészítve…mintha tényleg legyet evett volna.- Szeretem azt a gyorsan forgó agyad. Kellesz, és meg is bíználak egy feladattal.

-Mondok magának valamit.-halkan beszéltem, majd beszéd közben felsétáltam a katedrára, és a hangszínem minden fokkal erősödött.-Potter. Harry Potter a jövőm. MAGA a jövő. De…-gonoszan elmsolyodtam.-A munka érdekelne.

   Ne lepődjetek meg! Mi más a legjobb módszer arra, hogy kiderítsem, miben sántikál a minisztérium, mint hogy annak dolgozom? A piszkosság nem számít – na ezt nevezik első fokú kémkedésnek. Előrántotta rövid pálcáját, és a hasamba szegezte.

-Ha hazudsz, ne tudd meg, mit kapsz.-lassan kiszedtem a saját, Umbridgeénál jóval hosszabb, fekete pálcámat (még az átlagosnál is hosszabb volt)a zsebemből, és a tarkójának szegeztem.

-Maga megtudhatja, mi lesz, ha nem kapok fizetséget.-megböktem, hogy vegye ki a pálcátáját a hasamból. Undorodva engedelmeskedett.-Megölöm magát, érti? Nem az a típus, aki megérdemel egy életet.-leeresztettem a pálcám, várva a feladatra.

-Tudd meg, hogy mi Perselus Piton titka. Tudni akarom.

-Mit kapok érte?-kérdeztem egyszínűen, sikeresen eljátszva a kém szerepét.

-Száz galleont.

-Ötzáz.

-Kettő.

-Négy.

-Három.

-Rendben.-bólintott Umbridge. Valamilyen bizonyítékot is szereznem kell…

-A felét előlegbe kérem.-jelentettem ki ridegen, mire Umbridge olyan arccal nézett rám, mintha a tulajdon lánya lennék – isten mentsen meg attól! – előhúzott egy zsákot, és a kezembe nyomta.

-Tökéletes kém lesz belőled.-morogta elégedetten.-Menj!

Kifelé menet a táskámba tömtem a pénzt és az auroros szórólapot, és elégedett mosollyal elindultam bűbájtanra, arra gondolva, hogy ott majd mindent kitálalhatok Harryéknek – aztán felúton meggondoltam magam – elég, ha csak Hermione tud róla.

    A terem előtt álldogáló diákok hada nagy zsivallyal fogadott, ugyanis kiderült, hogy elindult egy bizonyos pletyka – miszerit már nem vagyok szűz, és nem is akárki fosztott meg tőle…ugye, nem kell leírnom, hogy ki? – és mindenki tudni akarta, milyen volt. Bár fogalmam sem volt, miből indul ki a pletyka, soha nem voltam még olyan zavarban, és sose mondtam még annyiszor ki azt a mondatot, hogy „Még szűz vagyok!”, meghogy: „Ki a fene terjeszti ezt az ólajtónyi marhaságot?!”.

    Miután a csoport minden egyes tagjának kimagyaráztam magam, félrehúztam Hermionét, és beszámoltam neki az Umbrigedzsal vívott beszélgetésről. Olyannyira megijedt, hogyha nem fogom be a száját, felsikít.

-Mire volt ez jó?-suttogta aggodalmasan, miközben besomfordáltunk a tanterembe.-És tényleg adott neked SZÁZÖTVEN galleont?

-Hé-hé.-figyelmeztetően meglengettem előtte a kezem, hogyha nem hagyja abba, megint befogom vele a száját.-Nyugalom. Csupán meg akarom tudni, miben mesterkedik. A pénz bizonyíték, és ha felesleges, akkor meg tartalék.

-De hogy deríted ki Piton titkát?-hitetlenkedett Hermione.- Soha nem tudod belőle kiszedni!

-Miss Granger, maga sem tudja?

A közbeszóló Flitwick professzor volt, aki a könykupac tetejéről esdeklő tekintettel bámult Hermionéra, az egész csoprottal egyetemben.

-Bo-bocsánat.-motyogta vörösen Hermione.-Nem figyeltem.

Hitetlenkedő moraj futott végig az osztályon – nem csoda: Hermione Granger nem figyelt órán! Ilyet is ritkán látni manapság…

-Hát jó, akkor én majd elmondom.-szólt Flitwick, és belekezdett a fagyasztó bűbáj használatának taglalásába.

-Nem hiába engem bízott meg Umbridge.-mosolyogtam, miközben előszedtem a pálcámat, és játékosan gyártottam az arany szikrákat.- Ne csalódjon bennem.

-Hogy kezdesz hozzá?-suttogta Hermione, miközben jéggé fagyasztotta az elé rakott egeret. Az enyém majdnem megszökött, és épp hogy csak az asztal szélén érte utól a jeges varázslat.

-Lassacskán. Umbridge nem mondta, mikorra akarja.

-Ravasz.-mosolygott a lány.-Ezt is tudtad előre?

-Bármilyen furcsa is…-válaszoltam halkan.- …ez soha nem volt benne a könyvben, mint ahogy én sem voltam benne.

-A könyv Harry kalandjait követi.-skandálta unottan Hermione.-Nem is volt jel rá?

-Nem.-kiolvasztottam az egeret, hogy egy hollón próbálkozzak.-Minden jel arra mutat…-a holló megdermedt a varázslatomtól.-…hogy most megváltozik az egész történet.

Hermione aggódva vetett egy pillantást a mennyezetre, majd szótlanul folytatta a gyakorlást – az ő hollójára is szinte azonnal fagyhalál várt.

     Így történt hát, hogy a bájitalórán különösen zavart, hogy Piton messziről elkerüli a tanári asztalt, aminél általában ültem. Olyannyira feltűnő volt, hogy rám sem pillantott, hogy kénytelen voltam én megszólítani valamilyen ürüggyel.

-Piton professzor-szóltam ártatlanul a prof hátához, aki szokása szerint Harryt nyagatta.-Jöjjön ide egy percre!-bármilyen meglepő, Piton minden zsörtölődés és hideg válasz nélkül otthagyta Harryt, és odasétált a tanári asztalhoz.

-Hogyan cseppfolyósítsam a tatuepémet?

-Ott van a táblán, Aberforth.-a táblára bökött.-Látja, ott van, csak magának eltakarja egy fiola.

-Köszönöm.-már ment volna, de én megfogtam a karját – ettől megdermedt, mintha kővé vált volna.-Miért került engem, professzor úr?

Na, ez fura látvány volt: Perselus Piton zavarban! Sőt, minhta kicsit el is pirult volna!

-Mert magát nem kell felügyelni, azért.-bökte ki végül. Érdekes módon nem akarta kirántani bal karját a kezemből. Magamhoz húztam.

-Nem hiszem, Perselus.

-Magának professzor úr!

-Ejnye! Mondja meg az igazat!

Túl messzire mentem: kirántotta a karját a szorításomból, és szelesen elviharzott Draco Malfoy irányába, hogy megdícsérje annak igyekezetét – igaz a fiú még közel sem csinált semmit. Gyorsan cseppfolyósítottam a tatuepémet(Esmincorae!), és a táblára írt recept alapján kanalanként hozzákevertem a sebforrasztó főzethez. Az nyomban pirosba váltott, én pedig hátradőlhettem: az órából még hátravolt negyed óra – annyit kellett főnie.

   Mielőtt azonban  kicsengettek volna, mégegyszer odasétált hozzám.

-Azért kerülöm magát, Aberforth, mert az igazgató úr így rendelkezett.

-És miért rendelkezett így az igazgató úr?-suttogtam gúnyosan.

Piton – talán mert kicsengettek, vagy mert nem is akart felelni – elfordult, és egy pálcaintéssel kicsapta a pinceterem ajtaját. Összepakoltam, kitettem a mintát az asztalra, és Hermione oldalán kimentem a teremből, de az ajtóban még visszapillantottam: a prof idegesen rendezgette asztala igen csekély tartalmát.

-Na?-kérdezte suttogva Hermione.

-Egy kicsit megpuhítottam.-elgondolkoztam.-Be kéne mennem a szobájába.

Bólintott.

-Nem is ellenkezel?-kérdeztem csodálkozva, miközben a nagyterem felé tartottunk.

-Minek?-Harryék csatlakoztak hozzánk.-Úgy is megteszed.

-Mit tesz meg?-kérdezte kíváncsian Ron, miközben leültünk a Griffendél zsibongó asztalához.

-Faggatom Pitont.

-Szóval azért húztad magadhoz?-kérdezte szinte vigyorra álló szájjal Harry.

-Mi másért?-kérdeztem, de már kitaláltam, mi a gond. El sem hittem magamban. Féltékeny volt? Féltékeny?

-Háát…-Harry beletúrt a báránysültjébe.-Nem tudom.

-Mindegy. Be kéne mennem Piton szobájába. El kell hoznom a naplóját.

-Miből gondolod, hogy naplót vezet?-kérdezte Hermione, miközben Ron hátát veregette, hogy az ne fulladjon meg.

-Ööö…megérzés. Egyszerű megérzés…de egy levél vagy kép is megteszi.

-Minek akarsz te bemenni??-hüledezett Harry.

Na igen, ennyit a titokról.

-Áh, inkább nem megyek be.-legyintettem könnyeden, és igyekeztem elkerülni a két fiú tekintetét.- Csak kíváncsiság volt…

Nem válaszoltak, de ettől kezdve gyanakvó pillantások öveztek egészen addig, míg fel nem másztunk a Griffendél toronyba, hogy felkészüljünk az éjféli asztronómia órára. Miközben a csillagközi térképeket bámultam, úgy téve, mintha a többiekhez hasonlóan megpróbálnám a felyembe verni, azon gondolkoztam, hogyan tegyem hatástalanná Piton ajtóját. Aztán beugrott: miért ne tehetném cseppfolyóssá? Milyen hasznos ötlet…

    Mindent elterveztem: másnap éjszaka ellopom Harry köpenyét és térképét, feltöröm Piton szobáját – előtte azonban elvonom Piton figyelmét: ráveszem Hóborcot, hogy ne engedje be a szobájába – és felkutatom a dolgait. Ha találok valami fontosat, elviszem, és mindent visszarakok. Ha szerencsém van, nem lesz szükség Hóborc idióta segítségére: talán Piton elmegy kémkedni. Ki kéne derítenem valahogy…Gondolkodásomból Harry ébresztett fel.

-Mennünk kell... Eva!

-Te-tessék?-szelíden felállított. Kicsit álomittasan elindultunk asztronómia-órára, közben pedig Pitonról faggatott.

-Mondtam már, hogy nem megyek be!-jelentettem ki valahol a hatodik emelten.

-Ugyan-csóválta a fejét mosolyogva Harry-, ahhoz eléggé ismerlek, hogy tudjam, hazudsz.

-Igen, azt hiszem.-suttogtam fáradtan.

Az egész asztronómia órát végigaludtam-amiért a Griffendél 15 ponttal lett soványabb-, de már visszafelé fel tudtam ebéredni annyira, hogy észrevegyem: az engem támogató Harry nagyon nyugtalan.

-Mi a baj?

-Emlékszel, Piton okklumenciát tanít nekem.-sóhajtott.-Nem kellemes…

-Igen, tudom…

Megpillantottam magunk mögött egy sötét árnyékot. Felemeltem a kezem, és sorompóként elzártam Harry útját. 

-Valaki követ.-tátogtam, és hátrafele mutattam. Naná, hogy hátranézett, mire jól megráztam, és bevonszoltam az egyik terembe.

-Te idióta! Ne nézz hátra! Észreveszi, hogy észrevettük!-suttogtam. A terem egy tágas, polcokkal teli könyvtár volt – polcokon nyugvó megannyi könyv hátborzongatóan remegett, vibrált, suhogott, vagy sziszegett. Három olvasó asztal fogalalt helyet a sorokkal szemben, amiket jöttünkre levegőben lebegő tűzgolyók felobbanó fénye világított meg. A középső asztalon egy fekete penna, egy tintás üveg és egy üres pergamenlap feküdt, készen arra, hogy valaki írjon.

-Ho-hol vagyunk?-suttogta Harry.

-Fogalmam sincs.-ilyen szobát Rowling nem említett a könyvben!

Mindketten az ajtóra tapasztottuk a fülünket, és lélegzetünket visszafojtva hallgatóztunk. A folyosón visszhangzó léptek egy magányos pár láb koppanásai voltak, ami most megtorpant, s a hangokból ítélve jobbra, majd balra fordult.

    Aztán elkezdett járkálni – bizonyára átkutatta a páncélokat és megvizsgálta a szobrokat. Aztán egyszer csak felzendült egy ismerős, mély hang:

-Nem látott két fekete hajú gyereket, Sir Nickhless?

-Ajaj…-motyogtam.

-Nem, nem láttam.

Talársuhogás és közeledő léptek hallatszottak – a férfi a mi búvóhelyünk felé tartott!

-Oda nem mennék be a helyében.-szólt nyugtalanul Nick.

-Miért?-kérdezte őszinte kíváncsisággal a férfi.

-Mert az a Tiltott Könyvtár.-a férfi megborzongott – Nick minden bizonnyal olyat mondott, ami megrémítette, vagy pedig a kísértet repült át rajta.- Oda csak az mehet be, aki olyan információt keres, amitől az élete függ. Nem is tudja kinyitni….ha erőszakkal nyitja ki, megátkozzák.

-Hogy érti ezt?

-Az ajtó csak annak nyílik ki, aki olyan információt keres, amitől az élete függ.-ismételte Nick.

-Aha.-szólt a férfi.-Ezt jelenteni fogom, a… Dumbledore-nak. Igen, Dumbledore-nak.-Távolodó léptek viszhangzottak, és a varázsló csalódott hangja.-Tiltott Könyvtár…

Addig füleltünk, míg a koppanások zaját át nem vette odakint a fojtogató némaság. Aztán meglepődve néztük a másikat. Én tudtam a saját titkolmról, de Harrynek mi az?

-Bökjék már ki, hogy mit akarnak!-mordult fel egy reszelős hang. Annyira megijedtem, hogy nagyot ugrottam, és ezzel Harry sem volt másképp.

    Előttünk egy csinos, szőke hajú, szigorú ábrázatú női kísértet lebegett. Vékony szemüvegén át mesterien ravasz fény csillogott, haját szoros kontyban viselte, szellemtesét pedig nadrágkosztüm, és egy véres, fehér garbó takarta – nyakában pedig ott díszelgett a Sötét Jegy aranymedál változata.

-Ki maga?-kérdezte az első sokk után Harry.

-Mégis ki lennék?-felelte csípősen a kísértet. Mély búgású, kellemes hangja volt – első megszólalásához képest csodás, sőt egyenesen gyönyörű.-Bella Laundry, a könyvtáros. Na, ki vele, mi kellene? Elvégre azért jöttetek, nem?

-Miért?-kérdeztem,, bár a válasz egyértelmű volt.

-Az információtokért.-felelte Madam Laundry.

-Oh-sóhajtottunk Harryvel.

-Először a lány-fordult felém Madam Laundry.-Név?

-Öh… Eva Aberforth.

-Jó, Eva. Mi kellene?

-Egy olyan könyv, ami arról szól, hogyan lehet a könyvek világában utazni.-magamon éreztem Harry meghökkent pillantását, és egy halk kérdést: „Mi?!”.

-Szerencséd van.-Madam Laundry hangja ugyan örömteli volt, arca akár a megfagyott jégszobor.-Kövess. Te! Fiú! Maradsz!

   Így hát Harry megtorpant, megfordult, és még mindig megdöbbent arccal elindult az egyik üres olvasóasztal felé.

     Jó félórányi járkálás következett. Már azt sem tudtam, hol vagyunk, csak összevissza futkosva próbáltam követni Madam Laundry-t.

     Végül a szellem megtorpant egy polcnál, én meg egyenesen átszaladtam rajta. Levett egy zölden vibráló könyvet a polcról, és megnézte.

 -Mielőtt kérdezné, Eva.-szólt unottan.-Létre kellett jönnie a könyvnek, amire szüksége volt.

Feltáplászkodtam, és miközben feleltem a szemem a könyvön tartottam: Hogyan utazzunk a könyvek dimenziói között, és hogyan térjünk vissza a valóságba?.

-Aha…Ez fantasztikus!-szívem hevesen megdobbant a boldogságtól.

-Ebben benne van a könyvek minden titka.-nyújtotta felém a könyvet Madam laundry. Titka…ez a szó emléket ébresztett bennem.

-Madam Laundry, kéne még egy információ…

-Amire gondolsz, attól nem függ az életed, tehát itt nem találod meg.-vágot a szavamba a kísértetasszony.

Elindultunk visszafele – Madam Laundry ezúttal nem használta ki szellemségét, így kellemesen sétálhattunk.

-Feltehetek egy személyes kérdést?-szólaltam meg kis időtájt.

A szellem arca zavart tükrözött.

-Idestova tizennégy éve senki nem tette be ide a lábát.-szólt.-Tizennégy éve raboskodom itt…

-Tizennéyg éve Voldemort volt hatalma csúcsán.-feleltem célozgatva. Kiértünk az egyik sor végére, és elindultunk a mocorgó Harry felé, aki idő közben felhagyott az üléssel, és fel alá járkált.

-Oh, hát hogyne!-nevetett keserűen Madam Laundry.-Hogy is tudnám elfelejteni Tom-ot?

-Ismerte Tom Denem-et?-kérdeztem őszinte csodálkozással. Aztán bevillant elém egy 11 éves kisfiú képe, amint a Teszlek Süvegben ül egy háromlábú széken… egy emlék volt… az egész könyvtárat emlékek lengték be.

-Ismertem hát! Mr. Denem, a tehetséges! A kedvenc!

Odaértünk Harryhez, de Madam Laundry már kérés nélkül is folytatta.

-Egy évfolyamba jártunk, az eredményeink ugyanolyan jók voltak. Mi voltunk az évfolyamunk díszei! Én Hollóhátas voltam, ő meg Mardekáros.

   Madam Laundry egy másik emléke villant elém: egy tizenöt-tizenhat éves fekete fiú a pincében sétál…

-Látta…?-suttogtam.

-Igen, láttam, ahogy Tom elfogja Rubeust…-felelte Madam Laundry szárazon.

-Mi történt utána?

-Tom figyelni kezdett, én is őt… aztán hetedéves korában elcsalt ide… és megcsókolt. Nem ellenkeztem, valami arra késztetett, hogy hagyjam magam…akkor kaptam tőle ezt a láncot…

A Sötét Jegyet mintázó nyalkáncra mutatott, mire az zölden felizzott.

-Másnap éjjel ugyanide elhívott… És megölt, de persze csak hosszú kínzás után…

Zúgtak a fejem Bella Laundry szomorú és meggyötört emlékeitől. Hirtelen többet tudtam, minta amennyit akartam… a fejem rengeteg információt vett be, s aztán azok eltűntek valahol az agyam mélyén. Az impek kis bestiák…A Prodiktilus-főzet hatása mély álom…a Digeros bűbáj erős gyomorpanaszokat vált ki….Végy két erőkanál vizet, szárított szalamandrát és unikornisszarvat….Varázspálca készítés: végy egy tiszta,bólintér által őrzött faágat…. Végy egy főnix tollat…A Roxfortban van egy alagút a hetedik emeleti folyosón a Szükség szobájával szemben… Az 1987-es doxijárás millió galleonos károkat okozott… Eltűnt Bella Laundry, legutoljára szombaton este látták…Az árva lánynak nincs rokona, és feltételezhető, hogy egy sötét varázslónak esett áldozatul…

-Nem volt senkije…-suttogtam.-Csak Ravenslide professzor kereste, de maga…maga…

-Itt ragadtam.-sóhajtott távolba zengően Madam Laundry.-Ezen a helyen, ahol minden friss tudás és őstudomány fel van halmozva…és az én tudásom és emlékeim.

-Aztán jöttek a kétségbeesett gyerekek, a tanárok, a végzősök, a varázslények, mind Voldemort miatt szenvedett, és tőlem kértek segíséget…aztán egyszerre megszűnt a forgalom. Tizennyégy hosszú éve nem járt erre senki…senkisem…

-Orákulummá lett, nem?-kérdeztem.

-Nem, Eva.-Madam Laundry Harryt követte a tekintetével.-Most már te vagy orákulum.

-Én?

-Eva?-torpant meg Harry.

Madam Laundry a jelek szerint nem volt hajlandó többet mondani, inkább Harry felé fordult, és visszaöltötte hivatalos modorát.

-Név?

-Harry Potter.

Madam Laundry szeme elkerekedett – arca mohó elégedettséget tükrözött.

-Harry James Potter!-szólt.-Tudtam, hogy egyszer eljössz. A te problémád a legfontosabb!

-A kérdésed..-suttogtam.-A kérdésed…Hogyan győzd le Voldemortot…

Meghökkent pillantás. Csodás, olyan csodás! Hirtelen annyira biztos voltam a dolgomban, hogy elment az eszem. Zúgott a fejem a rengeteg információtól, a múlttól és a jövőtől – eoindultam a kikészített pergamen felé, és írni kezdtem. Fogalmam sem volt, mit írok, a szavakat ösztönösen raktam egymás után… aztán elraktam a pergament, és egy új termett ott… és én írtam.

-Mit csinál?-hallottam valahol a távolban Harry kételkedő kérdését.

-Megválaszolja a kérdésed.-hallatszott Madam Laundry tárgyilagos válasza.-Az orákulumhoz mindenkinek lehet egy kérdése.

-Miért pont Eva az orákulum?

-Mert nem e világból való. Nem ide tartozik, és tudja, mi történt, és mi fog történni. Orákulum… itt minden tudás a birtokába jutott. Egy kísértet emlékeit is látja… neki kell lennie az orákulumnak.

-Hogyhogy nem e világból?

-Olyan helyről jött, amit csak ő tud meghatározni.

Innentől már nem tudtam felfogni, mit mondanak. Csak írtam, és írtam… a Murdo bűbáj az egyik legerősebb sötét varázslat a világon, legyőzéséhez több éves felkészülés kell…

    Aztán hirtelen abbamaradtak a szavak, s mellettem egy nagy kupac pergamen gyűlt össze. Rátettem a pálcám, és mondtam valamit…azt hiszem, ez lehetett:

-Boccono!

A köteg eltűnt, aztán visszatért, csak épp könyv formájában.

Lassan kezdtem megszokni fejem nehézségét, és újra tisztán láttam. A sok hang és mondat lassan elhalkult, majd semmivé foszlott. Madam Laundry az elkészült könyv után nyúlt, én pedig magamhoz szorítottam a sajátomat, és visszatámolyogtam az ajtóhoz. Olyan érzésem volt, mintha egy mágnes volna a fejemben, ami folyamatosan a föld felé vonzza. Madam Laundry Harry kezébe nyomta a fekete könyvemet, majd az ajtó felé intett – erre az kongva kicsapódott.