-Szerinted komolyan mondta, hogy orákulum lettél?-kérdezte Harry, miközben felfelé baktattunk egy lépcsőn a hetedik emelet felé.

-Megmondom őszintén, hogy fogalmam sincs.-bámultam a kezemben lévő könyvet… ez valahogy túl könnyű volt.-Bár meg kell mondjam, a fejem nagyon sok dologtól zúgott.

-Például?

-Hát, ha elkezdeném mondani, nem lenne vége…-a körülüttünk lévő portrékat figyeltem…ránéztem egyre, és rögtön eszembe jutott, ki az.-Mondjak egy példát?

Bólintott.

-Ránézek egy képre, és tudom, hogy ki.

-Tegyünk próbát.

Odasétáltunk egy öreg boszorkány képéhez. Ő volt az egyedüli, akinek a szeme még nyitva volt, igaz fáradtan támaszkodott képje keretének, és unalmában fáradtan dobolt ujjaival.

-Ő kicsoda?

-Morgana Butts-vágtam rá, akár egy számítógép, aki, ha kérdeznek tőle valamit, kidobja a vele kapcsolatos inforációkat.-, született 1435, meghalt 1490. A portréja halála napján készült, ő találta fel a Digersofy főzetet, ami nagyon hatásos a muglik által elnevezett ADIS ellen, igaz tudta nélkül. Eredetileg hajápoló főzetnek készítette.

    Az öreg Butts nyomban felélénkült – amennyire csak tudott, kihajolt a képből, és kérdően bámult rám.

-Ezeket meg ki mondta el neked?-morogta remegő hangon.

-Nem tudom, Mrs. Butts.-sóhatottam. A fejem mintha ólomból lett volna, és kicsit csengett a fülem.

-És milyen vi…-kezdte Harry, de Mrs. Butts közbevágott.

-Hah! Tiltott Könyvtári könyvek! Tűnés! Tűnés innen, amíg szépen mondom, vagy felverem a kastélyt!

Miután már kiértünk Butts látó és hallómezejéből, Harry megint nekikezdett a kérdésnek, de ismételten nem tudta befejezni: a portré előtt összeverődött tíz ember lármája nem engedte. Köztük volt Ron és Hermione is, roppant komor arccal.

-Mi történt?-kérdezte Harry.

-A Kövér Dáma szerint idegen jár a klubhelységben, és senkit nem enged be.-felelte aggódva Hermione, majd mikor meglátta a kezünkben a könyveket, hozzátette:-Kitérőt tettetek a könyvtárba?

-Hosszú…-sóhajtottam.-Figyu, mi hallottuk Kingsley hangját egy folyosón.

-Kingsley Shacklebolt?-kérdezett vissza Ron.

-Lehet, hogy ő van bent?-vonta le a következtetést Harry.

-Nem, nem.-ráztam a fejem.-Az kizárt.

-Hogyhogy, Miss Aberforth?-szólt egy szigorú hang. Megfordultam, és szemben találtam magam a lángoló tekintetű McGalagonnyal. A többiek a nagy zsivalyban észre sem vették, hogy ott van, sőt, minket sem vettek észre, így nyugodtan válaszolhattam.

-Mert a Kövér Dáma ismeri Kingsley-t.-feleltem minden félelem nélkül.-Szerintem aki bent van, az egy Kingsley-nek álcázott halálfaló.

-És hogyan álcázza magát?

-Százfűlé főzettel.

-És ki bújik meg az álarc mögött?

-Augustus Rookwood.

McGalagony néhány másodpercig kutatóan bámult a szemembe, majd sarkon fordult, és utat tört magának a Dámáig, aki a jelek szerint totálisan be volt rezelve: egész testében remegett, és igyekezett elbújni a darpéria mögé – minimális sikerrel.

-Azonnal engedjen be! Bundás Banán!-a Dáma festménye – fél perces habozás elteltével – nagy nehezen, nyikorogva kitárult.

Amint beértünk, hihetetlen látvány tárult a szemünk elé: a fotelek felborítva hevertek mindenfelé a klubhelységben, széttépet pergamenek és pennák szálltak a levegőben, az asztalokból már csak egy összetört fahalom maradt, a könyvespolcok tartalma foghíjas volt, de bárki megtalálhatta szétszórva a helységben – a kandallóban még égett a zöld tűz – az illető Hop-porral menekült el.

-Mindenki fel a hálótermekbe! Potter, Aberforth, Weasley és Granger marad.

Mikor a klubhelységet az utolsó kíváncsiskodó diák is otthagyta, elhívott minket a lépcsőktől, és elkezdte rendbetenni a székeket és asztalokat.

-Honnan veszik, hogy Augustus Rookwood éppen ide jönne?

Egymásra sandítottunk.

-Öh…-Harry elvörösdött zavarában, igaz fogalmam sem volt, mi hozta abba.-Mert…Mondd meg te, Eva!

-Hát… mert Voldemort…oh bocsánat-tettem hozzá, mert McGalagony keze megremegett.-A Sötét Nagyúr, vagy hogy is hívják engem keres.

-Miért?

-Hát…mert ki tudom számítani a lépéseit. Őszintén szólva aggasztó, hogy Rookwood idejött. Ezek szerint Vo…Tudjaki tudja, ki vagyok…ez rossz jel….

-Akárhogyis-felelte szigorúan professzor, miközben az asztalokat állította össze.-Megdöbbentő, hogy nem szóltál róla! Honnan tudtad?

-Láttam egy gömbben, és többször megpróbált öngyilkosságra késztetni.

-Miért nem szóltál, Eva?!-McGalagony megfordult, és lángoló tekintettel rám bámult. Őszintén mondhatom, iszonyúan rémisztő volt.-Holnap reggel! Mind a négyen jönnek az irodámba!

-Igenis.-nyelt egyet Ron.

-Most menjenek.

Mikor a fördőszobában belenéztem a tükörbe, rájöttem, mi hozta Harryt zavarba. Az arcomon- pontosabban a jobbon- egy kékkel festett jel díszelgett: egy kör, két kacskaringós vonallal és egy ponttal körülvéve. Megpróbáltam lemosni – semmi hatás.

-Ez jelezné, hogy…

-Te jó ég!-szólt a hátam mögül Hermione izgatott hangja.

Már hálóingben volt: ellentétben az én nadrág-ing párosommal, igen nőiesen nézett ki benne. Na de most nem a kinézete volt a lényeg, ugyebár, hanem az, ahogy nézett.

-Eva!

-Mi van?

-Mi ez a jel? Mióta van rajtad?

-Ma este óta, mióta jártam a Tiltott Könyvtárban.

-Tiltott Könyvtár?

Röviden beszámoltam az esti kalandról. Őszintén szólva már nagyon fáradt voltam.

-Hát, ezek szerint tényleg orákulum lettél.

-Ki van zárva! Nem akarok az lenni!

-Nem kérdeztek.-mosolygott Hermione. Szemében boldog fény csillant.-És még hasznát veheted… hidd el nekem!

    A tavasz még hozott még egy-két meglepetést, aztán elillant, de nem vitte magával a felhőket.(Igaz már nem esett mindig, csak néha, de a napot már isten tudja, mióta láttam). Ez volt George-ék első tréfája, és Harry látogatása Umbridge szobájában. Azt kérditek, miért nem használta az ikertükröt? Nos, ezt személyes közreműködésemnek köszönhette: éjszaka elloptam és eltüntettem a tükröt. Hogy miért? A válasz egyértelmű: már eléggé megbolygattam a könyvet, így nem akartam még ennél is nagyobb változást létrehozni a történetben. A kvidicsmeccset végigültem: Ron fantasztikus volt! Mikor vitték befelé, összefutottam Harryékkel és kifaggattam őket (bár tök fölösleges volt).

    Viszont azt megengedtem magamnak, hogy Umbridge-ot feltartóztassam: a szobájába vezető folyosót tükörsimára varázsoltam (ne kérdezzétek, hogyan…csak eszembejutott, de attól még nem vagyok mindenttudó orákulum! Egyébként a varázsszó Sadengos), és utána csak görnyedezve bámultam, hogy csúszkál végig a folyosón, és vágódik bele a falba. Jó pár percre eszméletét vesztette, addigra visszacsináltam a folyosót.

    Mire észbekaptam, eljött az RBF-ek ideje, és az ötödikeseken úrrá lett a vizsgaláz. Nekem viszont semmi értelme nem volt tanulnom – akárhányszor elkezdtem valamit magolni, már előbb tudtam a szöveget, minthogy elolvastam. Ígyhát időm nagy részét más diákok kikérdezésével és tanításával töltöttem, na meg persze a határtalan aggódással. Voldemort nem hallatott magáról már karácsony óta, senki nem követett és senki nem próbált megölni. Mintha valaki hamis biztonságérzetet akarna bennem kelteni. A jelkép egyébként nem tűnt el, sőt, a sötétben mintha foszforeszkált volna. Mindenkinek azt mondtam, hogy tetoválás – a legtöbben jónak tartották, sőt, egyenesen imádták, és népszerűségem ennek köszönhetően nagyot emelkedett. Nem nagyon élveztem a reflektorfényt, általában valahogy mindig kibújtam az érdeklődők köréből. Egy alkalommal éppen a diákoknak tartottam előadást és kikérdezést – nagyrészt Griffendélesek ültek körül, de ahogy beszéltem, jó pár Hugrabugos és Hollóhátas is csatlakozott. Meg kell mondjam, nagyon szerettem az ilyen kellemes kis tanítgatásokat, és legalább megvolt az a tisztelet, ami egy tanárnak kijár, ha beszél. Minden ötödéves hegyezte a fülét az ilyen órákon – sőt, ha lett volna négy fülük, mindegyiket kiélezték volna – és ez jó érzéssel töltött el.

    Szóval éppen a bűbájtan öt évét ismételtem át a diákokkal, mikor egy csapat Mardekáros – élükön természetesen Malfoy-jal – komor arccal jött felénk.

-Umbridge hivat, Aberforth.-morogta Malfoy. Nagyon be volt rám rágva, mióta Umbridge engem is kinevezett a főinspektori különítmény tagjává – egyetlen Griffendélesként, aki beletartozott – a kinevezést nyomozói munkámnak köszönhettem: továbítottam neki két levelet és egy képet. Éjszakai kaland eredménye volt ez, méghozzá meglehetősen jól kidolgozotté. Na de ezt most hagyjuk, elvégre Malfoynál tartottam.

-Miért?-szerettem fölényes lenni vele, Umbridge sokkal jobban kedvelt nála, így akárhogy beszélhettem vele, nem vágott vissza. Nem is sejtettem, hogy ezúttal tévedek.

-Valami megbízás miatt.- préselte a fogai közt a fiú.-További megbízást kapsz, azt mondja.

A diákok meglepetten néztek rám – na ennyit a titkos megbízásomról.

-Hh…-szóltam minimális sikerrel leplezve zavaromat.-Nem tudom, miről beszélsz, de mondd neki, hogy most elődadást tartok, később tudok menni. Ha egyáltalán akarok.

Malfoy közelebb lépett hozzám – az orra öt centire sem volt az enyémtől – és belebámult a szemembe.

-Igen?-kérdeztem, mint akinek fel sem tűnik, hogy egy dühös kissrác(alacsonyabb volt nálam) belebámul a szemembe, mintha csak azt hajtogatná, hogy „gyerünk má’, te is gyűlöljé’, zsiga”. Gondolataimat azonban egyenlőre nem tettem szóvá, ehelyett ő zagyvált valamit, igaz, nem igazán figyeltem oda – igaz még mindig a szürke szempárt mustráltam, de belül már formálódtak az őt becsmérlő mondatok. Végül eszembe jutott, hogy -idézem- „talán oda kéne figyelnem, mit pofázik”.

-…anyádat.-gondolataimat a legintelektuálisabban foglaltam össze:

-He?

-Utállak, te agyatlan!-morogta a fiú.

-Ezt anélkül is felfogom, hogy a pofámba bámulsz és löksz valamiféle dumát.

A diákok felszisszentek.

-Igen?

-Miért, talán mással kéne a tudtomra adnod? Talán megpróbálhatnál elvégezni magadon egy kihangosító bűbájt, de tőlem egy plasztikai sebész is jöhet, és kikürtölöd a világnak, hogy utálsz, vagy csak üzeneted küldesz.

Ezen a diákok még nevetni sem mertek, pedig jópáran rázkódtak a füvön ülve, mások már egyenesen fetrengtek a visszafojtott röhögéstől.

-Igen?

-Mást nem tudsz mondani?

-De, igen!

Erre aztán már nem volt mit mondani, a körülöttünk lévő tanulókból kitört a határtalan röhögés. Malfoy kétségbeesetten nézett körbe – pálcát nem használhatott ellenem, pontot nem vonhatott le – így arra számítottam, hogy megszégyenülten elkullog. Sajnálatos módon ő egy kevésbé értelmes megoldást választott: az öklét lendítette, Crakkal és Monstróval egyetemben.

     Na, gondoltam, ez jópofa, akkor játszuk el Terrance Hill-t. Kitértem a három ököl elől, és belekapaszkodtam a fa egyik ágába. Hátralendültem, és mielőtt felnézhettek volna a görnyedésből, amibe a vesztett lendület tasztította őket, már lendültem is előre, egyenesen eltalálva a mellkasukat. Egy emberként estek a földre, én pedig talpra esve landoltam mellettük, és Malfoy fülébe súgtam:

-Üzenem neki, hogy ha itt végeztem, megyek. Oh, és ne hidd, hogy a mugli világban nem tanultam semmit. Többek között ez is onnan van. Viszlát.

Malfoy megszégyenült arccal levegő után kapkodva elrohant, az óra pedig sokkal vidámabb hangulatban folyt tovább.

-Tehát, bűbájtan: mi a bűbájtan definíciója? A válasz nagyon könnyen jegyezhető meg: a bűbájtan a mindennapi élethez szükséges alapvarázslatok összefoglalásának tudománya. Minden ötödévesnek kell ismernie a következő varázslatokat… Stebbins?

-Eltüntető és előtüntető bűbáj.

-Jó. Tudod jellemezni?

-Igen. Az eltüntető bűbáj a hely megspórolására és a kosz eltüntetésére használják, az ellenkezőjét pedig ezeknek visszavarázslására használjuk. Fontos a pálcakezelés, a varázsszóhoz hozzá kell illeszteni a tárgy nevét, tehát verbalis niktus varázslat.

-Ügyes. Öt pont a Hugrabugnak. Na, ki tud még varázslatokat?

Egyedül sétáltam végig Umbridge szobájához a folyosón. A többieknek minden fenntartás nélkül hazdutam, hogy a könyvtárba sietek annyira – valóban tettem oda kitérőt, hogy ne tudják cáfolni: ott voltam. A zsebemben ott lapult Perselus Piton teljesen zárolt, fekete naplója. Még akkor sem tudtam elhinni, hogy egyáltalán sikerült ellopnom – méginkább azt, hogy erről maga Piton még csak egy szót, sőt, még egy elégedetlen gesztust sem ejtett.

    De hát – gondolkodtam – ezzel nem kell foglalkoznom, a lényeg, hogy megvan. Tényleg, vajon mit szán nekem Umbridge? És ha a naplót is odaadom neki, ki fogja fizetni a második százötven galleont. Mi a túrót kezdjek ennyi pénzzel?

    A nagy elmélkedésben észre sem vettem, hogy mindjárt neki ütközöm Pitonnak. Mindketten hátraestünk, és hajszál híján kigurult a táskámból a professzor naplója. Juteszembe’ a tanár úr önmagához híven nem kért bocsánatot, és a tekintetemet kerülve ment volna tovább.

-Professzor úr, kérem.

-Igen, Aberforth.-Piton még csak meg se fordult.

-Több levél, egy kép és a naplója tűnt a szobájából. Miért nem jár utána?

-Ó, igen?-Piton még mindig nem fordult meg.-És honnan tudja ezeket?

Készen álltam a válasszal:

-Dumbledore professzor említette.-ne ijedjetek meg. Már el is felejtettétek, hogy amit kimondok vagy gondolok, úgy lesz?

-Ha ő mondta neked, bizonyára azt is említette, hogy megtiltotta, hogy bárkinek is említsem.-morogta a folyosónak a prof.

-Ismerem magát, professzor úr, annyira, hogy tudjam, hogy ezt sosem hagyná holmi utasítás miatt.

-Akkor félreismert.-végre megfordult, de csak félig.-Én nem…-elakadt a szava, ahogy rám nézett(már teljesen megfordult). Újra nekiveselkedett.-Én ne…

-Mi a baj?-fogalmam sem volt, mi baja. Úgy nézett rám, mint ahogy egy apa néz az elsőbálozó kislányára – de há… neeeem. Az kizárt. Neeeem…

-Öh…-lassan hátrálni kezdtem.-…jobb, ha megyek.

-Persze, menjen csak…-motyogta Piton. Olyan gyorsan szeleltem el, ahogy csak tudtam. Eszem ágában sem volt odaadni a naplót Umbridgenak – már ki is találtam, hogyan fogom rávenni, hogy magamnál tarthassam.

   Néhány másodpercig időztem az ajtaja előtt, hogy biztos lehessek magamban. Mikor benyitottam, a professzor mézesmászos képe fogadott. Te idióta, gondoltam. Abban bízol a legjobban, aki bármelyik percben elárulhat.

-Eva, drágaságom!-hellyel kínált. Nem ültem le.

-Lehetőleg ne tekintsen személyes melléktermékének.-morogtam, és hideg sugarakat lövelltem felé.-Isten mentsen meg attól, hogy az legyek.

Nyugodtan sértegethettem, a hülyéje azt hitte, hogy ez nálam a tisztelet jele.

-Rendben.-felelte kissé normálisabb hangon.-Megvan a napló?

-Meg.-Umbridge kinyújtotta vaskos sonkakezét, mire válaszként léptem egyet hátra.- Előbb halljam az új megbízást.

-Térképezze fel nekem a Roxfortot.-felvontam az egyik szemöldököm.-Ötven galleont kapsz érte.

Nem mozdultam.

-Száz.-javította ki magát.

-Helyes.-bólintottam.-Még tartozik nekem százötvennel.

-Majd legközelebb.-ohó, ez jól jön nekem.

-Akkor majd napló is legközelebb lesz.-feleltem egyszerűen, és sarkon fordultam.

Útközben a klubhelység felé, minden ép észérvet sutba vetve elővettem Piton naplóját – abban egyszerű, egyhangú bejegyzések voltak. Talán még is oda kellett volna adnom, okoskodtam magamban, miközben az üres sorokat bámultam. Ebből ugyan nem tudok meg többet.

     Hiába minden, ettől nem lesz nekem könnyebb. Ahogy hallgattam saját lépteim visszhangját folyosókon át, odakint eldördült az ég, s a sűrű felhők ontani kezdték magukból a soha el nem álló esőt.

   Fura dolog az eső. Egyesek azt mondják, hogy hangulat rontó, és olykor tényleg így van. Meg még azt is állítják, hogy az esőben nincs semmi különleges. De akkor mi olyan csöndes és békés benne? Talán a koppanások egyenletes zaja, vagy a kellemes némaság? Esetleg a hűvös nedvesség.

   Olyan símogató, kedves, és mégis reális, és mindenhol ugyanolyan. Állandó és örökké változó. Nincs békésebb, mint az ablakból kibámulni a messzi távolba, és gondolkodni rajta, álmodni vele. Amikor az ember kibámul az ablakon hirtelen kiszakad magából, valami megbabonázza, a feje üressé válik – nem akar visszatérni a szürke valóságba, mintha csak nem akarna felkelni egy álomból. Aztán az éjszaka homályos fényei ragadják magával a szemlélődőt, szeretne egyszerre ott könyökölni az ablakban és repülni, messzire, vagy sétálni az esőben. Két világ: az örök hétköznapok és a lelki szabadság madara fészkel együtt ilyenkor, s kettejük fiókája, a lélek száll messze, az eső függönyébe, a hegyekbe.

    Aztán az ember pillantása a pocsolyákra vándorol. Tükröződnek benne a cseppek útjai, s a felhőkön átsütő nap korongja. Soha nem nyugodt és sima ilyenkor, folyton hullámzik, akárcsak az ember élete és elméje.

-Miss Aberforth!-csattant ostorként a fülemben McGalagony hangja.-Mi a fenét írogat annyira? Miért nem a feladatot csinálja?

Felpillantottam a már majdnem teleírt tankönyvemből, és unottan előhúztam a pálcám.

-Na lássuk, mit tud! Változtassa flamingóvá ezt a szobrot!

-Tojó vagy hím?-McGalagony szemében tréfás fény csillant, de rögtön el is folytotta.

-Mindegy, csak csinálja!

-Oké, oké… Flomingors felon!

A kis, rózsaszín szobor szárnyat és csőrt növesztett, és ki akart replüni az ablakon, de még idő előtt utolérte a varázslatom.

-Petrificus totalus!- a madár ripityára tört a padlón, a teremben pedig mély csönd támadt, ám ekkor McGalagony felkiáltott.

-Aberforth! Mi az ott az arcán?

-Mittomén’-morogtam kedvtelenül. Az utóbbi időben elég rossz kedvem volt, a közelgő rossz események miatt pedig odakint megállás nélkül, sűrűn hullott az eső. Beletelt pár percbe, mire felfogtam a kérdés lényegét.-Ja, hogy ez…? Ez tetoválás.

-Most azonnal jöjjön velem, Miss.-McGalagony kérdés nélkül megragadta a karom, és kirángatott a teremből.

-Mi van?

-Ez az oráklum jele!-suttogta McGalagony.

-Éééés?-kérdeztem.

McGalagony úgy nézett rám, mint egy kísértetre.

-Járt valamikor egy könyvtárban?

-Igen, kábé egy hónapja.

-És azóta, ha valamit elkezdett olvasni, előre tudta a szöveget?

-Igen.

-Nahát-McGalagony elgondolkozott.-Ez eddig nem történt meg senkivel…

-Igen, Madam Laundry valóban erről beszélt nekem-motyogtam megenyhülve.- De én nem hiszem, hogy…

-Ezzel feleslegessé válik a tanulás…-emelte fel a hangját a prof.

-Fenét!

McGalagony visszaküldött a terembe, és rámparancsolt, hogy menjek oda ahoz a diákhoz, aki bajban van, és segítsek neki, ő pedig elviharzott Dumbledore irodájának irányába.

Beléptem a terembe, és körülnéztem – egy ideig nem mozdultam az ajtóból. Kapásból láttam három embert, aki bajban volt, de nem mozdultam – nem akartam beleszólni, de aztán…

-Eva! Segíts már!-Seamus flamingója elszabadult., és még mindig műanyag csőre volt.

Egy intéssel megdermesztettem, és visszareptettem Seamushoz. Most már magamnak is elismertem, hogy tényleg tudok dolgokat, de nem szerettem abban a hitben élni, hogy „mindent” tudok. Telt az óra ideje, de McGalagony nem jött, a flamingók elszabadult hadát pedig mindig nekem kellett megfékeznem. Már azon járt a fejem, hogy ez valami vizsgaféle, mikor a professzorasszony sugárzó tekintettel jött be, és átvette az óra irányítását. Amikor megszólalt a távoli gongszó, még bent tartott minket egy percig.

-Kedves diákok! Örömmel jelenthetem, hogy egy diáktársatok segít majd nektek a vizsgán, és talán el tudom intézni, hogy a mi orákulumunk vizsgáztasson titeket!

Na, ezt jól elintézte! Most mindenki rajtam fog lógni….