-Jól van, Neville!

Neville vigyorra álló szájjal öntötte bele az utolsó hozzávalót a vizsgafőzetébe, és kirakta az asztalra. Nos igen, valóban megengedték, hogy felügyeljem a vizsgákat. De továbbra sem állítottam magamról, hogy orákulum lennék – sőt, egyenesen tagadtam, és jaj volt annak, aki meg merészelte kérdezni, hogy nem változtatnám-e őt is orákulummá.

    Viszont szemmel látható volt, hogy sok diáknak – mint például Neville-nek vagy Harrynek (aki az utóbbi időben folyton fura és idegesítő pillantással kísért, valahányszor csak beértem a látómezejébe) – magabiztosságot adott a jelenlétem, és sokkal jobban teljesített minden téren. Kivételt talán csak Malfoy képezett, aki valószínüleg a napokban megdöntötte a zavarban töltött órák világrekordját azzal, hogy örökké vörös arccal, kelletlenül somfordált a vizsgáztatóasztalom felé.

     Egy alkalommal azonban én jöttem jelentős zavarba. Egy végtelenül hosszú pillanatban találkozott a tekintetem Harryével, amint az én asztalom felé sétált. Azt hiszem, életemben nem voltam annyira zavarban, mint attól a pillantástól. Fura képeket és dolgokat üzent, a rossz közeledtét. (Hadd ne részletezzem, hogy miféle képeket láttam, a lényeg az, hogy rendkívül zavarba hozott a dolog, és amikor leült velem szemben, percekig nem bírtam megszólalni.)

-Szi-szia Harry…-el is felejtettem, miből kéne vizsgáztatnom, így nagy nehezen rápillantottam a tantervre, amin ez állt első pontnak:

1.      Pajzs-bűbáj

-Na, szóval van itt egy…egy…-nem jutott ezsembe az a szó, hogy „papagáj” (!!), de szerencsére ő közbelépett.

-Papagáj?

-Igen, az. Na szóval, én megpróbálom megderm…-elakadt a szavam. Jesszusmáriám, mindjárt meghalok! Végül nyeltem egyet, és befejeztem a szót.-…eszteni, te meg próbáld megvédeni, rendben?

Bólintott. A legkevésbé sem volt zavarban, inkább furcsállta a viselkedésem.

    Minden varázslatot jól csinált, de nekem mindig kellett egy kis segítség, hogy eszembe jusson pár szó. Mikor elment, megkönnyebbülten felálltam, és kisétáltam a teremből, de pechemre beleütköztem Hermionéba, akinek most volt egy kis szabadideje, és elindult, hogy megnézze, hogy haladnak a többiek, de annyira zaklatott voltam, hogy észre sem vettem, és szó szerint összefutottam vele.

-Te jó ég, Eva, mi bajod van?-kérdezte döbbenten, miközben magam után ráncigáltam a kertbe, hogy elmondhassam neki, mi történt.

    Legnagyobb meglepetésemre sóhajtott, és együttérzően pillantott rám.

-Tudom, hogy mit érezhettél, Eva.

-H-hogyhogy?-dadogtam. Még mindig remegtem, s teljes mértékben az esemény hatása alatt voltam.

-Hogy is mondjam…-most Hermionén volt a bíborszín sora.-Volt egyszer egy olyan álmom Ronnal…

-Mielőtt elmondanád-motyogtam, és leültem annak a fának a tövébe, ami alatt álltunk.-, válaszolj őszintén: szereted Ront?

   Leült mellém.

-Hiszen tudod, nem?-motyogta, de rásandítottam, és végre kibökte:-Nos, igen.

-Mondd az esetet.

-Szóval, volt azaz álom…és utána lementem a klubhelységbe..és hát ott volt. Aludt, meg minden…-itt felnézett az égre, és a szerelmes nő dobogó szívével motyogta:-Milyen jól áll neki az a pizsama…

-Khm-szóltam közbe, bár még mindig remegve.

-Ja igen. Leültem mellé, és elkezdtem bámulni, aztán egyszer csak felébredt, és észrevett… a többit már biztos tudod.

-Nem, folytasd.-vonakodva levegőt vett.

-Oké…és nem szólt semmit, csak nézett, megdöbbenve…én meg elrohantam.

-Mindketten hasonlóan oldottuk meg a problémát-nevettem keserűen. Bólintott.

Az egyik vizsgázóval felügyeltem a mágiatörténet vizsgát. Ki akartak tiltani, de én ragaszkodtam hozzá, hogy legalább járőrözhessek a diákok között. Eddig sikerült lelepleznem három puskázót, de nem voltam nyugodt.Valahányszor Harryre néztem, elfogott a félelem, zavarba jöttem, és összerándultam.

    Mikor éppen elhaladtam mellette, láttam, hogy elaludt. Megdermedtem. Vajon ha… Lassan, nagyon lassan elindult a kezem arca felé, ám amint hozzáért, már nem tudott magának parancsolni. Csak ott tartottam a kezem, és hallgattam a szívem dobbanását. Aztán eszembe jutott, hogy kéne valamit csinálni, de percekig nem jutottam szóhoz.

-Harry…-motyogtam halkan, és jelentős izomcsata után lehámoztam a kezem a homlokáról, és a vállát kezdtem el rázni.-Harry!

-ÁH!-hirtelen felugrott, de rögtön össze is esett, aminek az lett a következménye, hogy megint a földön kötöttem ki, hasamon Harryvel. Amikor kinyitotta a szemét, annyira rémült volt, hogy először felpattant, és megdörzsölte a fejét, és csak aztán dermedt meg, és nézett le rám, én pedig csak ziháltam és ziháltam… felsegített.

-Mindketten elmegyünk a gyengélkedőre-felelte a másik felügyelő tanárnak, s a diákok gyanakvó tekintetévől kísérve kitámogatotta a teremből. Mikor kiértünk a folyosóra, nem tudtam semmitsem szólni, belőle viszont ömlött a szó.

-Harry!-suttogtam erőtlenül, de mikor felém fordította az arcát, rálehelt a tarkómra. Ez már sok volt nekem – úgy csuklottam össze, mint a kártyavár.

-Eva, neked meg mi a fene bajod van?

-S-semmi…

-Ne légy nevetséges! Remegsz, és nem tudsz lábraállni! Beteg vagy?

Elmosolyodtam.

-Az én bajom súlyosabb minden betegségnél…-megsimogattam az arcát.-Harry…

Mielőtt válaszolhatott volna, megszólalt a vizsga végét jelző gong, és felállított, de előtte még láttam a megértés szikráját a szemében. Nem sikerült engem járásra bírnia, így javasoltam, hogy használjon levitációt (Wingardium leviosa!). Elég furcsa látványt nyújtottonk, ahogy végigsétáltunk a bejárati csarnokon – én vízszintesen lebegtem a levegőben, és igyekeztem nem Harryre nézni, Harry pedig – mivel előbbi próbálkozásaim sikertelenek voltak, megfigyelhettem – dühös volt és a homlokáról csorgott a jeges verejték.

    Mikor végre megtaláltuk Hermionét és Ront, Hermionénak külön félre kellett vonulnia velem, hogy valami undorítót súgjon a fülembe érezelemcsillapító gyanánt. Mire visszértem, a fejem már tökéletesen tiszta volt – legalább tíz másodpercig.

     Harry beszámolt az álomról, megérkezett Luna, Ginny és Neville (mellesleg észre sem vettek rajtam semmit), és megindult a vita, hogy hogyan jussanak be Umbridge szobájába, mikor közbeszóltam:

-Bízzátok rám a figyelemelterelést. Hóborc tartózkodási helye nem biztos.

Ebben mindenki helyeselt, én pedig már sarkon és fordultam, és elindultam Umbridge szobája felé. Útközben csatát vívtam az arcizmaimmal, míg sikerült felöltenem a komor önelégültség álarcát.  Umbridge szokásos szivélyességgel fogadott – ha már ott voltam, odaadtam neki Piton naplóját és a Roxfortról készült sima tréképet. Meg is kaptam érte a fizetséget – de nem ám a szobájában, hanem a folyosón.

-Köszönöm.-morogtam, majd gondolkodtam (Figyelmeztetés: akkori érzelemvilágom miatt ez rendkívüli erőfeszítéseket kívánt)- leegyszerüsíthetném a dolgot azzal, hogy elkábítom Umbridge-t. Mielőtt végiggondolhattam volna a következményeket, már meg is tettem. Igen ám, de hova tüntessem el? Az órámra néztem: húsz perce álldogáltam ott.

    Aztán egyszer csak megszólalt valaki a hátam mögött:

-Mit csinálsz?

Megpördültem a tengelyem körül, és farkasszemet néztem Malfoyjal és a többi Főinspektori különítményessel.

-Valaki elkábította Umbridge professzort-hazudtam rezzenéstelen arccal.

-Ki tenne ilyet?-szólt Parinkson.

-Harry Potter.-feleltem, már nem annyira rezzenéstelen képpel. Malfoy szája gonosz mosolyra húzódott.-Hogy bejusson tanárnőhöz, és beszélni tudjon valakivel.

-Igen?-kérdezte Malfoy, és közelebb lépett hozzám, annyira, hogy az orra pár centire volt az enyémtől. A fülemhez hajolt, és suttogni kezdett:-Harry…Harry…Harry Potter?

Megint kiugrott a szívem a helyéről. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy újra összeessek – Malfoy kihasználta a dolgot, és megcsókolta a kulccsontomat (ahhoz képest, hogy gonoszságból tette, iszonyúan jól csinálta). Két órán belül már másodszor pörgött túl a szívem és a tüdőm – ez már végképp sok volt, de érdekes módon sikerült állva maradnom.

-Harry…Harry…Mit gondolsz róla? Gondolj rá…

És akkor megtette azt, ami a legmocskosabb cselekedet volt abban a pillanatban. Őszintén szólva nem így képzeltem életem első csókját, de azért…öh…nagyon jó volt. Malfoy végre elérte célját, a lábam összecsuklott, és én elestem. De Malfoy nem hagyta abba. Elkapott, ahogy összecsuklottam, és tovább csókolt, én meg abban a hitben viszonoztam, hogy Harry az… tíz hosszú perc telt el így, mire eljutott az agyamig, hogy Malfoyjal csókolózom, és élvezem. Addigra azonban túlpörögtem, és elsötétült előttem a világ.

-Eva…-egy hízelgő hang hatolt a fülembe.-Ébredj fel…-felpattant a szemem, és nyomban el is araszoltam Malfoy arcától.

-Mi-mi történt?-kérdeztem.

-Umbridge kivallatta Potteréket. Garnger épp most vezeti őket valami titkos helyre.

-Hol vagyok?

-A szomszédos szoba Umbridgeé.-közelebb hajolt hozzám, és újból megcsókolta a kulccsontomat. Hajjaj, gondoltam, megint említette Harryt…így el tudom viselni.-Milyen voltam?

Egy pillanatra megállt a szívem. Ugye, nem…

-Nem, nem-Malfoy elvigyorodott.-Nem tettem semmi olyasmit.

-A csókodra gondolsz?-kérdeztem, miközben észrevettem, hogy ez az ingem is elromlott, és összaszorítottam a kezemel.

-Gondolj Harry Potterre, Eva…-suttogta a nyakamba Malfoy. Észveszejtően értett ahhoz, hogy kábítson el.

-Nagyon jó volt…-motyogtam öntudatlanul.

-Ha láttad volna, hogyan reagált Potter, mikor meglátta, mit csinálok veled!-nevetett Malfoy, egy pillanatra megfeledkezve kábításom adagolsásáról.-Főleg, mikor látta, hogy elvonulok veled! Alig lehetett visszatartani Harryt…

-Harry… Féltékeny volt rád? És te lesmároltál előtte?

-És elmeséltem neki, hogy nem használtam varázslatot az elkábításodra.-tette hozzá önelégülten Malfoy. Ez magamhoz térített, és magamban már el is terveztem, hogyan szőkjek meg.

    Közelebb hajoltam hozzá – most én vettem át a kábító szerepét. Elengedtem az ingemet – annak gombjai egészen a köldökömig eltűntek rejtélyes módon – és (ezt soha nem bocsájtom meg magamnak) én csókoltam meg Malfoyt, de ezúttal beleadtam mindent. Sikerült is kicsennem a zsebéből a varászpálcáját – úgy tettem, mintha a hátát simogatnám. Aztán arra eszmélt, hogy a pálca a tarkójának szegeződik.

-Soha…-suttogtam, miközben helyrehoztam az ingem (csak fele annyit gombot találtam meg)-Soha többé ne tégy ilyen aljas és mocskos dolgot! – nyomatékul állon rúgtam – de csak miután kétszer körbefordultam, hogy lendületet vegyek. El is ájult. Mielőtt azonban otthagytam volna, az ajtóból visszanézve hozzátettem:

-Mellesleg, nagyon jól csináltad.

-Eva, biztos vagy benne, hogy erre lesznek?-kérdezte aggódva Ron.

A Tiltott Rengeteg legmélyén sétáltunk, a többiek vakon követtek engem –magam is az orromat követtem.

-Száz százalék-motyogtam bosszúsan, mivel Ronék igen megrovóan pillantottak rám, amit még a sötétben is úgy lehetett érezni, mint lézerkardot a nyakon.-Hidd el, hogy érzem…

-Mást is érezthettél az elmúlt órákban…-jegyezte meg Ron, és felzárkózott mellém.

-Nem tette meg, ha arra gondolsz.-feleltem megválaszolatlan kérdésére.

-Honnan tudod, hogy nem hazudott?-kérdezte a fiú. Idegesen leráztam a kezét a vállamról, és kihasználtam, hogy egy fénypontot láttam meg, közvetlenül előttünk.

-…hogyan jussunk el a minisztériumba?-fejezte be valamelyik kérdését Hermione.

-Mi is pont ezen gondolkodtunk.-felelte Ron, miközben előadta hatásos belépőjét a fák közül. Én is kisomfordáltam a tisztásra, és igyekeztem észrevétlen maradni, de amint Harry meglátott, úgy éreztem magam, mint egy fényárban úszó táncparketten lennék.

-Eva! Jól vagy? Mit csinált veled Malfoy?

Mielőtt azonban rávettem volna magam arra, hogy azt mondjam „nem tudom” Ron megkímélt a dolog közlésétől.

-Nem tudja. Végig eszméletlen volt.

-Eva!-Harry szemében őszinte aggodalom csillant, ami újra megdobogtatta a szívem.-Biztos, hogy nincs bajod? Hogy tudott Malfoy megcsókolni? Elkábított?

-Öh…Meg fogsz lepődni…a te…a te nevedet suttogta a fülembe.

Hajaj…olyan csöndet még életemben nem hallottam. Mintha párnát szorítottak volna a fülemre.

-Mi?!-kérdezte Ron.

-Ron-szólt közbe Hermione.-Menjünk kicsit odébb, hogy Harryék egyedül lehessenek.

-De hát…

-Gyere már, te idióta!-váltott egyértelműbb hangnemre Hermione, és elvonszolta a többieket a közelünkből.

-A nevemet suttogta a füledbe?-ismételve elképedve Harry.-Hogyan…?

-Ez bonyolult…-idegeskedtem.-Mivelhogy, megcsókolt és közben…rád gondoltam.-láttam a szemében növekvő dühöt, és ilyedten folytattam.-H-Hidd el, én nem akartam… de-de… ha rád gondolok… egyszerűen elkábulok…n-nem tudok gondolkodni.

-Te félsz tőlem?-kérdezte meglepődve.

-Dühös vagy rám, nem?

Néhány másodpercig azzal töltötte az időt, hogy végigmért, majd egyértelműen megrázta a fejét.

-Harry!-kiáltott oda Hermione.-Luna és Neville azt mondja, hogy theszrálokon el tudunk repülni, és jött is pár!

-Megyünk.-kiáltott vissza Harry, majd megütögette a hátam. A szemüvegében láttam, hogy a hajam kócos. Talán Malfoy tényleg hazudott? A gondolatra megfagyott bennem a vérkeirngés.-Erre majd még visszatérünk.

   Valóban jött pár theszrál, nem is kevés. Rövid vita után mindenki felült a maga theszrálja hátára – már aki látta a szörnyet, amely olyan hirtelen indult meg alattam, hogy kis híján lecsúsztam róla. Mire leszálltunk London sikátorában, teljesen átfagytam, remegtem, de már összeszedtem magam annyira, hogy a jelenlegi helyzetről gondolkodjak, és ne arról, hogy Sirius meg fog halni, vagy hogy Sirius halála után mi fog történni.

   Nagyon szűken voltunk a telefonfülkében. Harry megérezte a szívem dobbanását, és ahogy találkozott a tekintetünk, mindketten erőt merítettünk a másik szemében égő érzelmekből – Harry az én szeretetemből, én az ő gyűlöletéből, és határozott léptekkel indultunk el a hosszú folyosón, le a pincébe, be a kerek terembe.

    Ahogy fojtogató némaságban sétáltunk végig az Időtermen, az Agy termen. A Halál terem borzalmas volt. Ahogy beléptem, emberek millióinak utolsó mondatait hallottam, a sikolyokat, harci zajokat…Odasétáltam a függönyhöz, és bedugtam a kezem…vizet éreztem, rögtön kihúztam a kezem. -Gyorsan! Tűnés innen…

-De hát…

-Tűnés!

    Ahogy egyre közelebb jutottunk a Jóslatok terméhez, annál inkább féltem. Mikor beléptem az templomszerű terembe, minden visszhangzó koppanásra úgy dobogott a vér a halántékomban, szinte szédelegtem. Mielőtt azonban kicsit helyrehozhattam volna a mozgáskoordinációmat, valaki befogta a számat, és berántott egy polc mögé. Aztán már csak arra emlékszem, hogy egy szürke szempár elégedetten mered rám, aztán a hozzá tartozó száj azt suttogja:

-Stupor.

     Arra ébredtem, hogy egy sötét irodában fekszem, megkötözve. Iszonyúan sajgott mindenem, úgy éreztem, mindjárt szétrobbanok. A talárom alatt az ingem most már végleg felmondta a szolgálatot, a hajam még kócosabb volt, mint azelőtt.

-Felébredt, Nagyúr.-morogta egy hang. Amilyen gyorsan csak tudtam, felültem, és körülnéztem: a pálcám pár centiméterre hevert tőlem a földön.

-Máris megyek…-felelte egy hideg hang. Idő közben elértem a pálcám, és kiszabadítottam magam a kötélből. A teremben volt egy fekete pulóver, felvettem a szétmarcangolt ingemre, felálltam (au! A lábam!), és ennek köszönhetően észrevettem, hogy a lábamon egy hatalmas fognyom tátong. Majd elájultam a fájdalomtól, s kicsit forgott velem a világ. Vérfagyasztó látvány volt a saját, vérbe fagyott lábam látványa.

-Áh, felébredtél…-Voldemort hangja az iroda ajtaja felől közeledett felém.-…orákulum?

-Voldemort?

-Igen.-Voldemort nem fedte fel magát. Hiszen ez nem is ő! Akkor simán el tudom kábítani!- Most pedig elmondasz nekem mindent magadról.

-Gemli ico!-kiáltottam. Ez amolyan kábító átok, csak már szinte kóma szintű. A bíbor fénnyaláb eltűnt valahol a sötétben, és egy test esett össze. Kifelé menet leültöttem az őrt.

    Igen ám, de hol vagyok? Ahogy kiléptem az iroda ajtaján, körbenéztem, és nem kellett nagy ész hozzá, hogy rájöjjek, az Idő teremben vagyok. Két halálfaló megdermesztve feküdt a földön, a csecsemő fejű sötét varázsló pedig már egy irodában rombolt, hallani lehetett a szomszédos szobából a bömbölését.

-Oké…-kiléptem a kerek terembe, és fennhangon megkérdeztem tőle:-Hol van a Halál Terem?

Épp velem szemben tárult ki az ajtó. Olyan gyorsan rohantam át a sötét termen, hogy majdnem felbuktam a saját köpenyemben.

   Senki nem vette észre az érkezésemet. Folyt a harc, de Harryt nem láttam a tömegben. Már épp elindultam volna le, mikor beleütköztem két menekülő halálfalóba.

-Gelmi ico!

Az egyik halálfaló összeesett, és visszagurult a lépcsőn, le a földre, a másik viszont arcon ütött, én pedig kis híján elestem. Szerencsém volt, mert épp a hasába estem bele, és így magammal együtt visszataszítottam a terembe, de meg sem vártam amíg földet érünk, és ez előnyömre vált:

-Stupor! –mire megálltunk, a halálfaló már öntudatlan volt. Láttam, hogy Sirius Bellával harcolt. Elindultam feléjük, de megtorpantam. Ennek meg kell történnie. Nem is tudtam sokáig elmélkedni, mert félre kellett hajolnom öt átok elől. Inkább elmentem segíteni a többieknek, ennek köszönhetően Tonks megmenekült a Mungói látogatástól, Kingsley is megúszta a dolgokat sérülés nélkül, ám épp, mikor Lupin segítségére indultam…

-Sirius..!NEEE!

Ledermedtem. Hát megtörént! Innen nincs visszaút! Sirius Black nincs többé, csak Simon…Simon, a mugli. Mit tegyek? Mit? Az álom… valamikor meg kell tennem. A függöny felé indultam, s hirtelen elszálltak a kétségeim. Megszűnt körülöttem minden hang és kép, az emberek felgyorsultak, s aztán, egy óvatlan pillanatban nem maradt más, mint a mély csönd és a magány.

   Az idő felgyorsult.Mire észbekaptam, a hajam újra vörös volt, a szemem kék. Átléptem a függöny küszöbét, és elvittem Siriust a kórházba, ott hagytam a képet is… lejátszódott az álom, én pedig haza indultam, Roxfortba…

    Mire visszaértem a Minisztérium sikátorához, hogy theszrált kerítsek maganak, már újra a régi öltözetem és kinézetem voltam: egy kócos, feketehajú, barna szemű, magányos lány. Nem tudtam elhinni magamnak, mit tettem. El szakítottam egymástól két embert, akiknek nagyobb szükségük van egymásra, most, hogy elszabadult a pokol, s közeledik a végső diadal, vagy a végső bukás…

    Bűnösnek, mocskosnak éreztem magam, a ahogy végül átröppentem a Roxforti birtok tava felett, elhatároztam, hogy mindent meg fogok tenni Harryért, soha nem fordulok ellene, és ha kell, meghalok érte…

    „Te idióta, nem halhatsz meg”, feleltem magamnak erre az ígéretre, hiszen tudtam a saját jövőmről. Leszálltam a theszrálról, és elsétáltam a nagyterem előtt. Benéztem: mindenki jókedvűen evett. Nem voltam éhes, hát elindultam fel a klubhelységbe.

    Út közben eszembe sem jutott, mit láttam a vizsgán Harry szemében, és azon az estén egyszer sem vert szöget a fejemben, hogy én ezt előre tudtam. Még a hetedik emelet felé vezető lépcsőn összefutottam Nickkel.

-Jó estét-motyogtam az orrom alatt.-Hogy van?

-Zaklatottan.-felelte a kísértet.-Nem szeretek arra gondolni, mi vagyok, és hát…

-Megértem, magát, Nick.-ebben a pillanatban tényleg megértettem az érzéseit.-A halál nem könnyű. Ha nem haragszik, mennék.

-További jóéjt-köszönt el a szellem, én pedig néhány perc múlva beléptem a Griffendél koromsötét termébe. A kanadallóban még parázslott a tűz, én pedig-mivel aludni egyáltalán nem volt kedvem-levetettem magam az egyik fotelba, de nem merülhettem el sokáig a csendben.