-Hát hogyne emlékeznék…-feleltem szomorúan.

-Hol voltál?-Harry előtűnt valahonnan, és leült mellém.-Nem láttalak a Jóslatok terme óta…

-Hosszú sztori…

-Nem sietek.-nagyot sóhajtottam, és elmeséltem neki, hogyan szabadultam ki a cellámból, és hogyan találtam rá a Halál teremre – végül azt hazudtam, hogy valamelyik halálfaló megsebesített, így a Szent Mungóban kellett töltenem néhány napot. Mire befejeztem, a kandalló parázsának világa már majdnem kialudt, de Harry változatlanul azokat az erőtlen fénnyalábokat bámulta.

-Hiányoztál.-motyogta.-Sirius…

-…halott…ugye?

Nem tudott felelni, csak rábólintott a kandallóra.

-Mondhatok neked valamit?

Újfent bólintás.

-Sirius nem teljesen halt meg, hiszen itt van…-a mellkasára tettem a kezem.-…veled, ahol James és Lily is. Mind itt vannak veled. Luna rá a példa.

-Luna Lovegood?

-Ő. Halotta a hangokat. Hisz benne, hogy egyszer viszontlátja a szüleit. Nem bolond ő, csak más egy kicsit.-a gyér fényben megcsillant a szeme.

-Szeretnék neked hinni…

-Ne szeresd-válaszoltam halkan.-, hanem tedd.

Végre levette a tekintetét a kandallóról, és rám nézett.Kinyitotta a száját, és néhány másodperc habozás után megszólalt:

-Hihetetlen, hogy ennyire szeress engem.

-Miért?

-Ha végiggondolom az egész évet… annyi mindent tettél értem. És nem vártál érte soha semmit.

-Ledolgoztam az adósságom-válaszoltam mosolyogva.

-Ha nem tévedek, most én tartozom valamivel.

-Ugyan, de..

Nem tudtam befejezni. Arra ébredtem a döbbenetemből, hogy egy rég beteljesületlen álom rabja vagyok, testtel-lélekkel, és már nincs rajtam ing…

A másnap az ágyamban talált álmatlanul forgolódva, kalapáló szívvel. Mintha csak egy örökkévalóság rabja lennék… hoppá, tényleg az vagyok, ez most rossz hasonlat volt.

   A takaró alatt csak egy alvóing volt rajtam. Nemrég lett vége, alig két órája, s én még mindig alig hittem el. Az élet olyan sok meglepetést és hirtelen, kiszámíthatatlan tettet tartogat a számunkra, de minden megváltozik, hogyha egy álom valóra vált.

    Csak kuporogtam az ágyban, öszeszorítottam a szemem, arra vártam, hogy jöjjön valaki, és megnyugtasson. Ilyenkor olyan szívesen fogadtam volna el anya tanácsát, fúrtam volna a fejem bele otthon a párnámba, simogattam volna Eddie-t(a papagájom), de semmi nem volt ott, csak a lassan már egy fél órája néma, napfényben úszó hálóterem.

-Eva, kérlek nyisd már ki a szemed!-szólt egy halk hang.

Tévedtem: a hálóteremben nem voltam egyedül, Hermione is gombóc modjára gömbölyödött össze a takarója alatt, a napfény pedig mézbarnára színezte haját egy vékony csíkban. Jó ideje bámulhatott engem, barna szemeiben aggodalmas, mégis izgatott fény csillant.

    Nagyon lassan, de kinyitottam a szemem, igaz néma maradtam, és tovább gondolkodtam. Igen, végleg megszűnt már a „tapasztalatlanság” számomra minden téren, s ahogy visszagondoltam az éjszakára, eszembe jutott, hogy nem is lenne rossz valamikor megismételni. Ha valamit megkap az ember, mindig akar még. Így volt nálam is.

    De, hogy ne legyetek csalódottak, elárulom, hogy az élményt nem lehet szavakkal leírni, és az éjszaka taglalása teljes mértékben a földbe tiporná eddigi szavaimat és izlésemet, így az emlékkel kapcsolatos véleményemet eképpen foglalnám össze: Wháó!

     Hermione legalább negyed órán keresztül várt arra, hogy beszélgetést kezdeményezzek, de mivel erre nem került sor, maga indította el a fonalat.

-Hol voltál tegnap éjjel?

-A klubhelységben.-nem hazudtam. Tényleg ott töltöttem az egész éjszakát.

-Mi van veled?-kérdezett tovább Hermione, és felült az ágyában.-Olyan zaklatottnak látszol.

-Egy ilyen este után mindenki zaklatott lenne-szólt egy vékony hangocska.

Az ajtóban ott állt az izgatott arcú Parvati (akinek egyébként mezzo hangneme egész biztosan az új pletyka okozta relytett izgalmak transzformáltak sipítássá)és Lavender.

-Mire célzol?-kérdezte elképedve Hermione, felváltva a két közeledő lányra és rám nézve.

-A klubhelység egyik fotelján vérfoltok vannak.-jelentette Parvati.

-Mielőtt még kiakadnál, ezek nem sebből származnak-vágott előre Hermione szavába Lavender.

-Pedig kígyóharapásom is van-szóltam közbe, és kidugtam a lábam a takaró alól, hogy mind a három lány felsikholthasson elhűltében.

-Mindegy… és tudod mit találtunk?- Parvati felmutatta az elnyűtt, gombvesztett ingemet, ami az éjjel elsőként szállt el valamerre.-Ha nem tévedek, ez a tiéd, Eva.

-Mi?-igyekeztem felháborodottnak tűnni.-Én ugyan nem viselnék semmi ilyesmit.

-Nem is lehetett rajtad sokáig.-jegyezte meg Lavender.

-Mi a fenéről beszéltek?-csattant fel Hermione.

-Hát arról, hogy a te barátnőd tegnap este elvesztette a szüzességét!-felelte kórusban a két lány. Hermione ledermedt egy pillanatra, aztán fejcsóválva sóhajtozni kezdett.

-Mi van veled?-kérdezte meghökkenve Lavender, és közelebb araszolt az ágyamhoz. Ha tehettem volna, odébb araszolok az ágyammal.

-Tudtahattam volna, hogy meg fog történni. De azt hittem, hogy csak jövőre… kissé korai.

-Te tudtad, hogy megteszi?-sikította Parvati.-Miért nem szóltál?

-Te szívesen vennéd, ha mindenki azzal nyaggatna, hogy mikor veszted már el a szüzességed?-kérdezett vissza Hermione.

Egyik lány sem válaszolt, inkább hozzám fordultak.

-Na és mesélj! Ki a szerencsés, milyen volt?

-Próbáld ki magad-morogtam a takaróm alól.-Ha annyira érdekel, kifele menet ráugorhatsz a legközelebbi pasira.

-Ugyan, Eva, biztosan elmondanád!

Felültem az ágyamban, és csillogó szemmel, dühösen bámultam arra a két nyomorult pletykafészekre.

-Megmondjam, milyen volt?-szaporán bólogattak.-Olyan, hogy utána a legkevésbé sem vágyom arra, hogy annak a két embernek számoljak be róla, aki megdöntötte a varázsvilágban a pletykálkodás és nem titokbantartás rekordját! Tűnjetek el! Tűnjetek el!

   Nem mozdultak. Kimásztam az ágyból, de eszembe jutott, hogy a pálcámat valahol a klubhelység egy sarkában hagytam. Nem baj, nem hiába tudok egy-két varázslatot.

-Varázspálca nem mindig szükséges varázslathoz. Csak szóljatok erről bárkinek egy szót is, az RBF vizsgáitoknak lőttek! És most már tűnés!-ez a leghatásosabb: a zsarolás. Egy másodperc sem kellett ahhoz, hogy Parvati és Lavender elszeleljenek.

-Nem szabad haragudnod rájuk-csitított Hermione. Visszamásztam az ágyamba, felhúztam a térdem, rátettem az állam, és egyre csak az ajtót bámultam, miközben Hermione megnyugtató szavai lusta szellőként szálltak be a fülemimbe.-Hiszen mit tudhatnak?

Kis szünetet tartott.

-Jól érzed magad?

-Legyek őszinte?-kérdeztem az ajtótól. Meg sem vártam a választ.-Fogalmam sincs, hogy vagyok.

-És…ő hogy reagált?

-Nem tudom. Mikor felébredtem, még a kanapén aludt.

-Nem akarsz beszélni róla?

-Hogy lehetne az ilyet szavakba foglalni?-kérdeztem inkább magamtól, mint tőle.-Ismered a vágyat, nem? Gondolj bele, ha teljesül.

-Ha vágyakozunk, folyton azt képzeljük el, hogy mi lenne, ha beteljesülne.-szólt Hermione bölcs válasza.

-Ez még…annál is elképesztőbb volt.

Néhány másodperces csönd után felálltam, és kinyitottam a hálóterem ajtaját – azon beesett a hallgatózó Parvati és Lavender, valamint három negyedéves és Ginny.

-Kedves hallgatózók! Ha bárki el merészeli mesélni ezt a társának vagy egy tanárnak, az halál fia, különös tekintettel a vizsgaeredményeire.-kis szünet után hozzátettem az induló Ginnynek:-Ginny, benned megbízom, maradhatsz.

-Kösz, de nekem ennyi is éppen elég volt.-jelentette ki a lány, és követte társait a lépcső felé.

Miután az utolsó pár láp csoszogása is elhalt, ismételten elfoglaltam a helyem az ágyamban, úgyanúgy a térdemre támaszottam az állam, és egyre csak bámultam az ágyam végét.

-Hermione-suttogtam kis idő után.-A vércseppek a sebemből származnak.

Nem felelt, csak átmászott hozzám, leült mellém, és átkarolta a vállam, én pedig belefúrtam a fejem a mellkasába. Odakint a vihar esőcseppjei olyan erősen verték az ablakot, hogy félő volt, hogy betörik. És mi csak ültünk ott, némán, mint a szobrok, hosszan elmélázva, mint a saját érzelmeibe zárt madarak, s hallgattuk az ajtó felől érkező, esőcseppektől alig érthető, halk pusmogást.

Életem leghosszabb némán töltött idejét ültem le a lányok hálótermében, s csak akkor bújtam elő összeszedni a holmjaimat, amikor már javában folyt a délután. Hermionét elküldtem enni – én egyáltalán nem voltam éhes – , s miután minden egyes apró tárgyat megtaláltam, úgy rohantam vissza a hálóterembe, mintha a klubhelység levegőjében azbeszt (mérgező gáz)volna.

    Odafent aztán mindet kidobtam a szennyesbe, lezuhanyoztam, visszabújtam az alvóingbe, megfésülködtem, és újra leültem az ágyra. A dimenziós könyv feküdt előttem, zölden, sejtelmesen vibrálva. Megragadtam, hogy kinyissam, és hazamehessek végre – de a könyv nem nyílt ki. Mindent megpróbáltam, varázslatott, fizikai, mentális megoldást – egyik sem működött. Dühösen vágtam be a táskámba a könyvet, aminek egyedüli haszna az volt, hogy amíg azzal foglalkoztam, nem gondoltam az éjszakára. Megérkezett Hermione, oldalán Madam Pomfrey-val. Kiderült, hogy a harapástól nekem tulajdonképpen már halottnak kéne lennem.

-El nem tudom képzelni, hogy maradt életben!-sopánkodott a javasasszony, miközben a kötést varázsolta a lábamra.-Mindenesetre ez két hétig magán marad! Minden szerdán jöjjön kötést cserélni. És egyen valamit, különben leesik a vércukorszintje!

   Mikor elvonult, Hermione előszedte a tízórairól zsákmányolt ételeket, és belémtömte őket. Egy idő után már nem is kellett győzködnie, ugyanis az első pár falat döbbentett rá, hogy tulajdonképpen milyen éhes vagyok. Miközben a zabkását eszegettem, Hermione megszólalt:

-Láttam Harryt az udvaron.-megdermedtem. Odakint zuhogott az eső, tehát nem a jó idő miatt ment ki!

-Beszéltél vele?

-Igen.-apró mosoly suhant át az arcán.-Olyan furcsa ez az egész…

-Hogy viseli?

-Azt kérdezte, miért esik. Megmondtam neki. Nagyon zavarban volt.

-Nem is csodálom. Úgy tervezem, hogy egy ideig „mi sem történt”-et játszok. Jó terv?

-Nem, egyáltalán nem az.-rázta a fejét Hermione.-Meg kell beszélnetek.

-Attól tartok, hogy a jelenlegi helyeztben ugyanaz lenne a vége.

-És az miért baj?-elkerekedett szemmel néztem Hermionéra.

-Nagyon rossz hatással vagyok rád, ha ez a személyes véleményed.-elnevette magát.

-Nem! Csak ugyanazt érzem, ami te.

-Tessék?-meglepetésemben az egész tányér zabkását magamra borítottam.

-Jaj, nem úgy értem!-igyekezett megnyugtatni engem a lány, igaz arcán bujkált a vigyor.- Nyugodj meg!

Összetakarítottam a széttarncsírozott kajamaradékot a takarómról, és megkönnyebbülten felsóhajtottam.

-Legalább te maradj tiszta…

-Egyébként Harry is elbujdokolt a fiúk hálótermébe.-jegyezte meg Hermione.-Ron úgy informált, hogy „ilyen morcos csak akkor volt, mikor karácsonykor látta, hogy apát megharapta az a kígyó”.

-Ronnak mennyi sejtése van róla?

-Mondhatni el van ültetve a fejében a gondolat, hogy valami nagyon furcsa dolog történt Harryvel. Nem tudom, elmondjuk-e neki.

-Szerintem várhatunk a hírrel.-Hermione helyeslően bólintott.-Holnap viszont, ha tetszik ha nem, lemegyünk a Roxmortba, sőt még a nagyterembe is!

Mivel a lábam olyan állapotban volt, hogy nem tudtam ráállni, mankóval kellett sántikálnom, ami igen nagy feltűnést keltett reggel a nagyteremben. Hermione, akár a birkapásztor, ott sündörgött mögöttem, arra ügyelve, hogy nehogy visszaforduljak, ha meglátom Harryt vagy Malfoyt.

    Amint a mankóim bekoppantak a küszöbön, a Mardekár asztala elnémult (Malfoy hál’istennek nem volt ott), mintha valaki kikapcsolta volna a hangjukat. Addig nem szólaltak meg, míg végig nem értem a Hollóhát és a Mardekár asztala közötti ösvényen. A kerülő tulajdonképpen arra volt jó, hogy késleltessem a pillanatot, mikor ügyetlen mozdulatokkal lehuppanjak a griffendélesek közé.

    Ez azonban túl hamar jött el. Hermione lenyomott a székbe a magányosan üldögélő Ronnal szemben, aki nagy gonddal böngészte a Reggeli Próféta egy lapját. A Voldemort visszatérését szajkózó cikkek uralták az újságot, ám ekkor megakadt a tekintetem egy apró kis hirdetésszerű, nyúlfarknyi cikken, ami nagyjából ennyi volt:

Megerőszakolás nyomaira bukkantak Roxfortban

A volt igazgatónő és főinspektor szobájval szemben egy teremben erőszakos cselekmény nyomát vélték felfedezni. Az egyik fél el volt kábítva. Az ügyben nyomozást indítottak.

Még az a szerencse – gondoltam magamban – hogy Voldemort mellett ez a hír tényleg olyan törpe, mint amennyi helyet szorítottak neki.

-Miss Aberforth!

A tömegen át Piton evickélt felém, ettől megint ideges lettem.

-Az igazgató úr beszélni szeretne önnel a vizsgákkal kapcsolatban.-hadarta a professzor. Nem, semmi kedvem most Dumbledore lelki tanácsait hallgatni, gondoltam, és így feleltem:

-Nagyon sajnálom, de Madam Pomfrey előírása szerint nekem naponta több órát kell töltenem a szabadban. Nem tudok elmenni.

-Na de…

-Kérem, nem látja a lábam?

A professzor néhány másodpercig sóbálványként meredt rám, aztán elrohant a bejárati csarnok irányába.

Reggeli után valóban kimentünk az udvarra, de a nagy felhőszakadás miatt egy lépést sem tudtunk elmozdulni az eresz alól. A hosszú beszédszünet miatt jobb szerettem volna egyedül lenni, így otthagytam kettejüket, és elindultam mankózni fel a hetedik emeletre. Igen ám, minden simán ment volna, ha nem futok össze Hóborccal.

-Nicsak Abby! Rosszban sántiálsz megint?

-Nem, mankóban.-morogtam, és igyekeztem megfordulni, hogy egy másik úton menjek. Mielőtt azonban tehettem volna egy lépést, valami nehéz tárgy suhant el a fejem felett, én meg hasra estem, a két mankő pedig messze elgurult. Mikor felnéztem, láttam, hogy Hóborc egy hatalmas antik vázát vágott a fejemhez, majd dolgavégeztével vihogva odébb állt.

    Na, szépen álltam. Hason feküdtem, és nem bírtam egy centit se kúszni, de még ha elértem volna a mankót, akkor sem tudtam volna felállni, mivel amikor elestem, a bokám is kificamodott a gipszben. Így hát nem tehettem mást, mint összeszorítottam a fogaimat, és mozdulatlanul fekve vártam.

    Legalább másfél órán át feküdhettem ott, mikor végre lépteket hallottam a folyosón. Ugyan nem tudtam felnézni, hogy ki az, nagyon megörültem neki. Egy másodperc múlva a léptek futásba mentek át, s a látómezejemben megejelent egy ismerős láb.

-Eva! Jaj istenem, mióta heversz itt?

-Másfél órája. Hóborc fejen dobott egy vázával. Azt hiszem, a bokám is kiment…

Összeszedte a mankóimat, és a hónom alá nyúlva, lassan felemelt, majd, amikor össze akartam csukalni, gyorsan berakta alám a mankókat. Kerülte a tekintetemet – valószínüleg ugyanattól tartott, mint én.

-Gyere, menjünk Madam Pomfreyhoz…-suttogta a fülembe. Nagyon kellemes hangja van! És én ezt eddig észre sem vettem. Annyira elgondolkoztam ezen, hogy a mankó összegabalyodott a lábammal, én meg nekidőltem, és már megint a földön kötöttünk ki. Egy pillanatig mereven bámultunk egymás szemébe.

-Ne haragudj rám-leheltem halkan.-, de nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.

-Semmi baj.-elmosolyodott.-Fel kéne kelnünk vala…vala…

Hát igen, ez van. Nem tudta megállni, ahogy én sem, hogy megcsókoljon. A következő pillanatban már én voltam alul, ennek volt köszönhető, hogy senki nem látott meg minket ott.

-AU! A lábam!

-Jaj, bocsánat, Eva…

-Semmi baj, Harry-préseltem a fogaim közt a szavakat.-Csak jussak el élve Madam Pomfrey-ig.

A javasasszony szokásos sopánkodásával vegyítette kificamodott bokám és a harapásom kezelését. A lábam két nap alatt jelentőset javult, bár még mindig jobban hasonlított egy kifestő könyvre, mint egy lábra, a kezdetekhez képest ez már haladásnak számított. Eredetiben a Virágfesztiválra emlékeztetett.

    Mikor Harry kíséretében elhagytam a kórtermet, már csak egy mankóra volt szükségem, és sokkal jobban éreztem magam. Mivel most minden diák az udvaronc vagy Roxmortsban hemzsegett (elállt az eső), nyugodtan felmehettünk a klubhelységbe. Az ablakot kitártam, hogy a hűvös szellő körüljárhassa az egész szobát. A kandalló elé telepedve megindult köztünk a beszélgetés. Mint a régi szép időkben: kvidics, varázsvilág volt a téma.

    De hát – túl szép volt ahhoz, hogy sokáig tartson. Egy hosszabb szünet alkalmával Harry (aki eddig velem szemben, két méterre ült) lemászott a foteljáról és mellém telepedett.

-Hermione mondta, miért esett reggel az eső.

A kis világosság tovaröppent lelkemből.

-Igen. Kegyetlen az élet, nem igaz?

-Igen…-bólintott Harry.-Úgy hiányzik Sirius…

A vállára hajtottam a fejem, és együtt sóhajtottunk fel.

-Egy napon mindenkit viszontlátsz majd az életben.-Harry halkan szusszant egyet, mintha viccesnek taálná a dolgot.

-Ezt szeretem benned a legjobban.-rámfordította a tekintetét.-Mindig tudsz valami vígasztalót mondani.

-Hiszen ezért vagyok.-mosolyogtam. Újra megcsókolt. Fél óra röppent el így, de számunkra olyan volt, mint egy röpke pillanat.

-Ajjaj-motyogtam, mikor hangokat hallottam a portré felől.-El kéne mennünk máshová. Megláthatnak.

-A Szükség Szobájában biztos nem zavarnak.-javasolta Harry. –Oda Umbridge leleplezése óta nem jár egy lélek sem.

-Jó ötlet.