Elérkezett az évvége, ami azt az égető problémát vonta magával, hogy mégis hova menjek a nyárra. Dumbledore-ral a külsőváltoztatás óta nem kommunikáltam, és határozottan kerültem őt, attól félve, hogy esetleg nem bírja ki a találkozást anélkül, hogy ne szólítana Duffney-nak.

     Ez akkor ütött szöget a fejemben, mikor Madam Pomfreynál jártam, és ő megállapította, hogy a lábam valmilyen rejtélyes okból visszaesett, és nyáron is hordanom kell egy ideig a kötést. Nos, ha már itt tartunk, a rejtélyes ok valójában további két alkalom volt, de közel sem olyan komoly, mint az első(értesd ez alatt: ruha mindig rajtunk volt).

    Mikor azonban elérkezett az évzáró lakoma alkalma, és én odafent kuksoltam a lányok hálótermében, meghallottam a lépcsőszirénát. Felálltam, odaevickéltem az ajtóhoz, és amennyire csak óvatosan tudtam, leszánkáztam a kőcsúszdává alakult lépcsőn – legnagyobb meglepetésemre Dumbledore professzor állt a lépcső aljában, nyilván ő akart feljönni, mert a haja egy kicsit kócos volt, és hatalmas ezüstholdmintás süvegje összenyomódva ült fején, mint holmi bosszús furkász.

-Dumbledore professzor!-köszöntem elképedve, mihelyt sikerült úgy elhelyezkednem, hogy kezet foghassak vele elesés nélkül.-Mit keres itt?

-Hát nyilván nem csúszdát, annyi szent.-mosolygott a professzor.-Téged kerestelek, de merlin szent szakállára, erre nem emlékeztem!

-Mindennel senki sem lehet tisztában-állapítottam meg bölcsen, s elindultam a klubhelység közepe felé. Dumbledore lassan, nagyon lassan elindult utánam.

-A nyári tartózkodásodról tájékoztatnálak, Eva.-mormolta komolyan Dumbledore. Az érzelmek semmilyen jelét nem mutatta. Ügyes, gondoltam, eddig ügyes.-Mivel mint ahogy az évvégi RBF-eken kiderült, megbízom benned, és örömmel jelenthetem, hogy az eddigi közepes tanulók is jó eredményeknek nézhetnek elébe a nyáron. Ennél fogva magára bízom Harry Potter felügyeletét.

Majdnem elestem a mankómmal ennek hallatára.

-Te-tessék?-ha nem mankóval lettem volna, azonnal megpördültem volna a tengelyem körül, de így csak fokonként tudtam megfordulni.-Rámbízza Harry Pottert?

-Tökéletesen megbízom önben. A vizsgákon bizonyított. Ha sikerül megvédenie a fiút, hogy az sértetlenül térjen vissza hatodéves korára ide, különleges jutalomban részesül.

Zavartan elvigyorodtam.

-Nekem ez már így is elég nagy jutalom. De rendben, elvállalom. Hogy küldjek jelentést?

-Arra ne legyen gondja. Csak hoppanáljon a Grimmauld térre, és hagyja ott a papírt.

-De hát kiskorúaknak…

-Eva-Dumbledore eggyel távolabb lépett tőlem, pedig megggyőződésem, hogy az ellenkező irányba szivesebben lépett volna.-Maga egy orákulum. Tud hoppanálni.

Megfordult, végigment a portéhoz vezető, folyosón és becsapta maga mögött a Kövér Dáma festményét. Én csak bámultam utána, mint egy kőszobor, körülbelül fél percen keresztül, annyi időbe került, hogy felfoghassam: Harryvel tölthetem a nyarat.

-RRRRIHHAAA!

   A Roxfort Express zakatolva süvöltött a napsütésben. Igen, nem írtam el: a nap apró sugarai a vastag felhőrétegből végre, több mint egy év után kidugták kacsóikat a felhő mögül néha-néha, hogy megtapogathassák a vonatot, hogy tényleg valódi-e vagy csak egy bolondos álom.

-Szóval Harryre vigyázol?-kérdezte Ron, aki velem szemben ült a vonaton, és aki még mindig nem tudott, vagy ne sejtett semmit a köztem és Harry között történt incidensekről. Hermione és Harry nem volt a fülképben: Hermione elment ellenőrizni néhány elsőévest, Harry pedig nem is mondta, hogy hova megy.

-Aha…-bólintottam, és megdörzsöltem a lábam. Nagyon fájt.-Legalább most tud róla.

-Egész biztos alaposan megfigyelheted majd, Aberforth!-szólt egy hűvös hang. Az ajtóban Malfoy állt, kivételesen egyedül.

-Már rég megfigyeltem.-feleltem hidegen, egyenesen Malfoy szemébe nézve. A fiú álla bal oldalt kékeszölden pompázott.

-Látom, még magmaradt az üzenetem.

-Ne hidd, hogy nagy vagy Aberforth. Egy vamp vagy. Undorító kis…

-Khm-Khm-az ajtóban ott állt Hermione. Elfelejtettem említeni, hogy Malfoyt lefokozták a prefektusi tisztből, és valami Preston Howard-ot raktak a helyére, így Hermione elég sokat tudott ártani a fiúnak. Nem is kellett sok, hogy Draco undorodó arccal elvonuljon, de elötte még leköpte a földet Hermione lába előtt.

-Ez meg miről beszélt?-kérdezte döbbenten Ron. Hermione és én egymásra sandítottunk, aztán elmosolyodtam.

-Ideje megtudnod valamit.-Hermione behúzta a fülke ajtaját, és leült.-Harryvel…hm, nos össze…jöttünk.

-Te meg Harry?-Ron izgatottan mozgolódott a helyén.-Ebben mi olyan rossz?

-Hát…hogy…-most én kezdtem el mozgolódni.-…hogy azok a hírek a szüzességemről…ööö… noshát…igazak.

Ron azon nyomban kővé dermedt, arcáról leolvadt az izgatott mosoly. Lesett az álla, szeme elkerekedett, a szemöldöke pedig olyan magasra szaladt, hogy már majdnem eltűnt a haja alatt.

-Te…és Harry…?

Lassan bólintottam. Ron hátradőlt a helyén, és elismerően bólogatni kezdett.

-Ejha! Nem is sejtettem…Nem hiszem el… Nem tudom elhinni…

-Mit nem tudsz elhinni?-Harry visszatért, és az ajtóban állt, kíváncsi tekintetét pedig le nem vette Ronról, miközben helyet foglalt az ablak mellett, Hermionéval szemben. Ront azonban a legkevésbé sem érdekellte a kérdés, inkább nekemszegezett még egy kérdést.

-Mindegyik hír igaz? Szó szerint?

-Na, azért nem mindegyik.

-Milyen hír?-csattant fel Harry.- Csak nincs valami Voldemortról?

-Nem, nem, ez nem Voldemort hír…-motyogtam zavartan.-Csak…Ron most tudta meg, hogy…izé…

-Jaaaaa-Harry arca bíborvörösre váltott, és további társalgás helyett kibámult az ablakon. Ron még mindig hitetlenkedve bámult barátjára.

-Húha…Elismerésem, Harry.Elismerésem…

Mikor a Roxfort Express befutott a Kings Crossra, még mindig ott ismételgette magában:-Elismerésem… Elismerésem. Vernon Dursley valóban ott álldogált a mugli oldalon, s amint meglátott, összehúzta a szemét, és tekintetét az enyémbe fúrta – na meg végigmért, s szeme elidőzött a mankón, meg a bekötözött lábamon.

-Csavargót nem hozhatsz magaddal kölyök!

-Kérem, és Albus Dumbledore-tól jöttem, és Harry Potter személyes testőre vagyok. Itt a levél, amit Petunia Dursley-nak küld. Ha nem engedi, hogy felügyeljem Harryt maguknál, a háza eltűnik a föld színéről.

-Mégis miféle testőr a törött lábú?-morgott Vernon bácsi.-És milyen fiatal! Micsoda idióta képes egy 15 éves lányt tetsőrnek kiképezni?

-Én már 16 vagyok-javítottam ki.-És ne aggódjon, törtött lábbal is el tudom intézni, hogy ne legyen többé munkája.-Vernon bácsit láthatóan nem győzték meg az érvek, de végül rábólintott.-Egyébként a nevem Eva. Eva Russel Aberforth. Hívjon nyugodtan a keresztnevemen.

-Csak szálljatok be.-morogta a bácsi, és látszott, hogy belül jelentős csatát vív önmagával, miközben beletapos az autó gázpedáljába.

-A lány marad.-jelentette ki Petunia néni, miután alaposan átböngészte a levelet.

-De Petunia! Nézz rá! Még a lába is törött!

-Csak egy súlyos kígyóharapás van rajta-javítottam ki tréfásan.-És ha minden jól megy, másfél hét múlva le lehet majd venni a kötést.

-Akkor is marad. Minket is meg tud védeni, szívem.

Láthatóan senki nem ismert Petunia nénire: mindenki a szemét meresztgette rá.

-Nyilván Harry közölte önökkel, hogy…Voldemort visszatért. Az ittléte nemcsak önmagára, hanem erre a házra is veszélyt jelent. Ezért vagyok én.

-Hadd maradjon, Vernon.-motyogta idegesen Petunia.-Már úgy is mindegy.

Vernon bácsi egy ideig rajtam jártatta a szemét, majd nagy nehezen beleegyezett.

-Rendben van, de nem etetem! Lássa el magát! És a gardróbban alszik.

-Azzal nem lesz gond.-kacsintottam. Dumbledore teletömködött nekem egy külön szatyrot mugli pénzzel, és megtanította, hogyan használjam.-Nem háborgatnak minket, mi sem háborgatjuk magukat.

Azzal felvonszoltuk a holmijainkat az emeletre, és rögtön körútra indultunk a ház körül.

-Íme a kert!-szólt Harry, és az alkonyi félhomályban szélesre tárta a karját a pázsit közepén.-Itt nyugodtan ellehetsz a nap nagyrészében.

Elhallgatott, és lehorgasztotta a fejét. Gondterheltnek tűnt.

-Tudod-szólt kis idő múltán-Szeretnék örülni annak, hogy itt vagy. De ha csak rád nézek…eszembe jut az év, s hogy mi történt…

-Hát, Harry…-motyogtam.-…odamennék, hogy megöleljelek, de besüllyedt a mankóm a földbe…

-Oh-halkan szusszant egyet, és odament hozzám.-Hogy van az, hogy mindig tudsz valami vicceset mondani?

-Beépített komolysászenzorom van-nevettem mosolyogva.

-Tudod mit?-szólt csendesen, és beletúrt a hajamba.-Szeretlek.

-Harry-kezdtem zavartan.-, ha azt mondom neked, hogy Sirius nem teljesen halt meg, mit mondanál?

-Hogy látni akarom!-felelte kissé felháborodva-nyilván egyértelműnek tartotta a választ.-Netán tudsz valamit?-megragadta a vállam, és mélyen belenézett a szemembe. Nem bírtam hazudni, így csak annyit mondtam:

-Csak annyit…hogy még hallani fogsz felőle.

-De az nem hozza vissza!

-Oh, ugyan…-megfogtam a kezét, és most én néztem mélyen a szemébe.-Jegyezd meg: semmi nem hozza vissza annyira Siriust…mint te.

-Én?

-Hiszen akik meghalnak, velünk maradnak, Harry.-elgondolkozva nézett rám.

-Mintha Dumbledore-t hallanám.

-Nem a rokonom, csupán sokat tanultam tőle.-jelentettem ki.-És…ezúttal nem a szerepemet játszom. Albus Dumbledore – nem – az – üknagyapám.

Megölelt. Olyan biztonságban éreztem magam a karjaiban – nem akartam elengedni, ott akartam maradni, érezni a szeretetet, a szívdobbanást, az életetet. Túlságosan hamar engedett el.

-Ki vagy te? Eva, Duffney… mindig olyan távolinak tűntél…idegennek. Mintha egy másik bolygóról érkeztél volna…

-Másik bolygó?-kérdeztem vissza, és agyam lázas zakatolásba kezdett.-Másik… másik bolygó! Egy másik Föld. Hát persze! Másik! Dimenzió! Másik Föld!

-Miről beszélsz?-kérdezte dühösen Harry.

-Egy nap, még egy éve egy könyvet olvastam, és láttam egy feliratot! Nem emlékeztem eddig, hogy mi volt, de mostmár tudom! Kosona de lomunius. Másik földi élet! Elaludtam, kiabáltam álmomban, és arra ébredtem, hogy itt vagyok, Jhoanne Rowling Földjén!

-Jhoanne Rowling?

-Harry, én tényleg egy másik bolygóról érkeztem! Egy másik Földröl, másik világból! Egy másik dimenzióból!

-Nem értem!-kiabált a fiú.-Nem értem!

-Én sem.-feleltem csendesen.-Olyan bonyolult ez az egész… de most már tudom, hogy nekem itt a helyem.-Harry zavartan hallgatott.

-Miért nem beszéltél erről?-suttogta csendesen.-Miért?

-Hittél volna nekem?-kérdeztem vissza, és egyet hátra csattogtam a sárban a mankóval.-Elhitted volna, hogy az álmomért és a sorsomért képes vagyok eldobni magamtól mindent, amit eddig dolgoztam, hittem?

-Nem…-suttogta, és felemelte rám a tekintetét.

-Milyen sokáig tartott rájönnöm-motyogtam magamban, miközben újra ömleni kezdett az eső.-, hogy mennyire szeretem ezt a világot.

    Végéhez közeledett a hatodik év utáni forró nyár.

A gardróbban ültem, és gondolkodtam. Olyan sokminden futott át az agyamon ott, hogy szinte már szétpukkadt a fejem a gondolatoktól, de az agyam feleannyira sem volt megterhelve, mint a szívem: a szűk ágyon kuporogva szerettem és gyűlöltem a világot egyszerre.

    A tetejébe a varázsvilágban a körülmények egyre aggasztóbbá váltak, Voldemort keze már mindehova beért, behálózta a minisztériumot, a muglikat, a varázslények akaratát. A minisztériumban kitört a káosz, s alig a felfedezés után két héttel Cornelius Caramel mágiaügyi minisztert holtan találták családjával együtt a lakásán. Mugli razziák, kegyetlen szórakozások ingerelték a társadalmat. Egy Júliusi napon aztán egy minisztériumi illetékes értesítette őket Voldemort visszatéréséről.

    Így hát most már bárki bátran elmondhatta: az egész világon szétterjedt a páni félelem, a muglik fegyverekkel a zsebükben mászkáltak, és az mentálisan nem egészséges csavargók halálozási aránya megnőtt. Sárkányok támadták meg egyszer Dublin-t, másszor fiatal boszorkányokat vagy lányokat találtak vérbe fagyva, összekaszabolva. A Mágiaügyi Minisztérium élére id. Preston Howard került, egy harmincas éveiben járó, jóképű férfi, és ő igyekezett úrrá lenni azon a hatalmas pánikon, amelyhez hasonlót senki nem látott a Föld történetében.

   A jelentésekben mindig ugyanazt írtam: Harryt fűti a tettvágy kezelhetetlen, de sértetlen. Dursleyáknál már más volt a helyzet. Az eddigi Vernon-uralom úgy foszlott semmivé, mint a vízpára, és átvette a helyét Petunia, aki családját és életét féltve minden szavamnak engedelmeskedett. Én is Dumbledore-tól kaptam utasítást, hogy a családtagok egyedül az én kíséretemmel tehetik ki a lábukat a házból, és szükségleteiket én szerzem be. A bevásárló központokban nagy volt a tömeg, mindenki be akart magának raktározni ételt egy időre.

   Harryvel az érkezésem óta keveset beszéltem, és már nagyon hiányzott a jelenléte. Hiába kopogtam az ajtaján, nem kaptam választ. Csak az ételre nyitotta ki résnyire az ajtót, és akkor legalább láthattam, ha egy pillanatra is. Ebben a szent percben is azt reméltem, hogy kimerészkedik a szobájából, és végre láthatom egészben is.

    Aztán a csendet hirtelen megszíktotta egy távoli puffanás. Nyomban felkaptam a pálcámat. Lassan kilöktem a gardrób ajtaját, és a nyikorogva kitáruló ajtó mögül igyekeztem kivenni, mi vagy ki lehet az, de nem láttam semmit. Lassan kilépkedtem az előszobába, benéztem Dursleyékhoz, akik az utóbbi időben a nappaliban aludtak, majd felmásztam a lépcsőn, bekopogtam Harryhez, meglepetésemre azonban az ajtó kitárult, mielőtt lenyomhattam volna a kilincset.

    A szoba maga volt kupleráj, sőt azt mondanám, hogy ez a szó kissé gyenge rá. Néhány pálcaintéssel kitakarítottam, majd halkan kilopóztam a folyosóra, és bezártam magam mögött az ajtót. Biztos csak vécére ment – gondoltam magamban – kezdek paranoiás lenni. Ám amikor megfordultam, szembetaláltam magam Harryvel. Csak a két békazöld szempárról ismertem fel, mert egyébként rajtam nem volt szemüveg, és eléggé homályosan láttam.

-H-Harry?-kérdeztem megilletődve.

-Igen.-Harry hangjában ideges türelmetlenség csendült.-Miért koslatsz folyton utánam?

-Csak a biztonságodra ügyelek… mellesleg azt hittem, bejött valaki.

-Tudok én magamra vigyázni!

-Hát persze, hogy tudsz.-mosolyogtam.-De Dursleyék nem…

-Durslyékre is tudok vigyázni! Nem értem, miért kell egy lánynak lennie a testőrömnek!

-Harry, én…

-Hallgass!-kiáltotta, és keze a magasba emelkedett. Észrevettem, védekezhettem volna, de úgy gondoltam, ezt megérdemlem.-Hallgass, te földönkívüli! 

Azzal lendült is a keze, én pedig az ütés erejétől hátraestem, és bebucskáztam a Dursley család egykori hálójába, majd bevertem a tarkóm az ágy sarkába. Összerogytam, akár egy zsák, és valahol az ájulás és az lélekjelenlét között lebegtem.

    Harry az ajtóban állt, keze még mindig úgy állt, ahogy megütött, szemében izzó indulat és rémület tükröződött. Zihált, s láttam, hogy homlokán megcsillan a holdfényben pár izzadtságcsepp. Aztán lassan leeresztette a kezét, és beljebb lépett. Még mindig dühös és rémült volt. Addigra már valamennyire sikerült visszanyernem az eszméletem, de nem mozdultam. Nagyon komótosan közeledett.

-Meg akarsz ölni?-suttogtam erőtlenül.-Megértenélek. Hazudtam neked…

Nem felelt, csak lassan folytatta útját felém.

-Önző és becstelen vagyok-folytattam. Ezek a szavak az elmúlt évek alatt gyülemlettek fel bennem, s most szivárogni kezdtek.-Azt hittem, hogy ez az én álmom, hogy én akartam így. Az én hibám minden. És egy mocskos prostituált vagyok, hagytam, hogy elvehessék a szüzességem. Nem használtam fel a tudásomat arra, hogy megmentsem a keresztapádat, és hogy azoknak a lányoknak az életét, akiket kínoznak. Megérdemlem a halált – olyan sok embernek ártottam, hogy legszívesebben megölném magam. Beleszóltam egy történetbe, megbolygattam, felforgattam, és élveztem… jogod van élvezni az én megölésemet is. Hiszen neked ártottam a legtöbbet…

   Harry már csak húsz centire volt tőlem, és egyre közelebb jött, én pedig folytattam.

-Megakadályozhattam volna, hogy megöljék a minisztert, mert előre tudtam. Eltüntethettem volna a föld színéről a halálfalókat, és nem tettem. Mocskos patkány vagyok…Mocskos!-hangom rekedt suttogásba, majd hörgő sikoltozásba ment át.-Egy szemétláda, egy hülye… egy senki… gonosz és csúnya! Önző szemétláda! Önző SZEMÉTLÁDA!

Harry odaért hozzám, és megpróbált megfogni, de én kapálóztam.

-Engedj el! NEM ÉRDEMLEM MEG A KEDVESSÉGET! Egy ringyó vagyok! RINGYÓ!

-Eva, nagyon kérlek, hagyd abba!

-Nem is Eva vagyok! Csak egy görény egy MÁSIK BOLYGÓRÓL! Egy önző FÖLDÖNKÍVÜLI!

-Dehogy vagy az!-Harry még mindig erősen szorítottam a karom, én pedig egy kicsit lenyugodtam, igaz zihálásom nem enyhült.- Annyira sajnálom…

-Ha-ha..-nevettem keserűen és halkan, majd belenéztem a szemébe. Úgy éreztem, beleőrülök a dologba.-Képzeld, én NEM SAJNÁLTAM! Egy SÁTÁN vagyok!

-Kérlek, nyugodj le egy pillanatra!-emelte fel a hangját Harry, s nekem már elszállt mindem erőm a kapálózásra – már csak halkan, görcsös sírásba kezdtem.-Figyelj rám!

Letérdelt elém.

-Gondolkoztam az elmúlt időben. És arra jutottam, hogy nem vagy földönkívüli, csakmert egy másik földről jöttél… És nem vagy önző sem, mert sokmindentől megmentettél… azt hiszem, csak megijedtem tőled. Annyira sajnálom, hogy megütöttelek. Fogalmam sem volt róla, hogy így érzel. És…én kérlek, hogy ne öld meg magad.

-Másfél hosszú évig… magányosan végeztem a dolgom-suttogtam rekedten.-Család, barát vagy jó szó nélkül, de megérdemeltem, mert egy aljas, kétszínű hazudozó vagyok…

-Nem vagy az!-jelentette ki szigorúan Harry, és felültetett az ágyra.-Vannak barátaid, és mind hálás neked.

Végre kezdtem kicsit magamhoz térni.

-Áh, hogyne.-morogtam hörögve.

-Bevallok neked valamit.-közelebb hajolt hozzám.-Csak azért merészkedtem ki, mert már…-egy pillanatra lenézett, aztán újra a szemembe.-…iszonyúan hiányoztál.

Azzal megcsókolt, de olyan erősen, mint még soha. Másfél évig nem értünk egymáshoz, nem szóltunk egymához – az a fal, ami eddig köztünk állt, szilárdan és csendesen, hatalmas robajjal szétrobbant – az elmúlt idő összes felgyülemlett feszültsége is közössé vált, majd semmivé foszlott. Az ablak nyitva volt a fejünk fölött, s azon keresztül beszűrődött a Hold ezüst fénye, forró levegőt hozva magával.

    Évek indulata és elfojtott vágya szabadult fel azon az éjszakán mindkettőnkben, és Voldemort visszatérése óta először mindketten boldognak éreztük magunkat.

-Eva!

-Igen?-kinyitottam a szemem, és nyomban szemben találtam magam Harryvel, aki már fel volt öltözve, és zavartan tette a kezét a vállamra.

-Petunia ki akar menni.

-Máris megyek…

Amilyen gyorsan csak tudtam, magara rángadtam a tegnapi ruháimat, és torzonborz fejjel, de tettre készen szaladtam le a lépcsőn. Minden Dursleyt elkísértem néha egy sétára, hogy ne legyenek örökké bezárva, és most egész biztos Petunia nénin volt a sor. Valahogy elég furán éreztem magam: a fejem meglepően könnyű volt, s a hasamban folyton csiklandozott valami.

    A néni már felöltözve készen állt az ajtó előtt, tekintete furcsán kedves volt a hisztérikus félelem helyett, amit eddig mindig produkált, amikor ki kellett mennie az utcára. Mihelyst beértünk a parkba, leült egy padra. Mikor én is leültem mellé, nagy levegőt vett, és olyat mondott, amit egy hozzá hasonló mugli soha nem mondott volna egy boszorkánynak:

-Szereted?

-Mi?-kérdeztem vissza, mert ugyanis eddig minden figyelmemet a furcsa érzéseimnek szenteltem.Miután eljutott az agyamig, hogy kire céloz, kipréseltem magamból egy választ.-Honnan veszi?

-Komolyan azt hiszed, hogy senki nem ébredt fel a kiáltozásodra?

-Ööö…-zavarba jöttem, évek óta először Petunia néni előtt.-…reméltem. De utána visszaaludt, ugye?

-Nem tudtam.

-Öh… nos…igazán sajnálom…

-Nem baj.-Petunia arcán ideges mosoly jelent meg.-Ez volt az első?

-N-nem. Még ötödikesen egyszer… de azóta nem…

-Csak tegnap éjjel.

Megtapogattam a fejem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy semmit nem szívtak belőle ki, és idegesen hadonásztam a kezemmel, mert a hasamban érződő viszketés elviselhetetlenné vált. Petunia szeme elkerekedett.

-Eva-most először szólított a becenevemen.-Úgy érzed, hogy a fejed szokatlanul könnyű, a hasad meg belülről viszket?

-Igen, de honnan…-ahogy találkozott a tekintetünk, leesett az állam.-…Ezt…komolyan mondja?

-A legeslegkomolyabban.-bólintott Petunia.-Szerintem nézesse meg magát egy orvossal, minnél hamarabb.

-Majd Madam Pomfrey megvizsgál-válaszoltam kis idő múltán, majd felálltam.-Ideje visszamennünk. Jövő héten már úgyis megyünk a Roxfortba.

-Mrs. Weasley, jöjjön egy pillanatra!

Mrs.Weasley még egy cuppanós puszit nyomott Ron és Harry fejére, majd megfordult, és segítőkészen csöretett felém, aki, jómagam kissé kábán és bizonytalanul álltam a peronon. A cuccaimat már rég felpakoltam az egyik fülkébe, és idegesen mérlegeltem a helyzetemet, miközben Mrs. Weasley felém caflatott.

-Igen, drágám?

-Mrs.Weasley-suttogtam dobogó szívvel.-Amit most mondok magának, azt kezelje nagyon bizalmasan, és SENKINEK ne mondja el, jó?

-A szavamat adom.-bólintott a boszorkány.-Mi az a nagy titok?

-Én…én azt hiszem, terhes vagyok.