Nap nap után, hét hét után. Nincs is rosszabb, mint a monoton élet, mikor nem történik semmi, nem figyel rád senki, amikor csak teszed, amit az élet diktál. Nahát, ez az én életem. Unalmas, kalandmentes.

A nevem Kate McCardle, író vagyok. Igen, ez cseppet sem hangzik izgalmasnak, de csak így élhetem ki az izgalomra való vágyakozásomat. Mivelhogy nagy Harry Potter rajongó vagyok, sokszor olvastam el mindegyik eddig megjelent könyvüket, arról álmodozva, hogy belecsöppenek az egyikbe, átélve azt. Egy unalmas este nem is tudhattam, hogy vágyam hamarosan teljesülni fog…

Ültem az ágyban, és a Harry Potter és a Főnix Rendje lapjait bámultam. Már lassan nem is fogtam fel a szavakat az álmosságtól, mikor megakadt a tekintetem a borítóján, egészen pontosan a bal alsó sarkán. Valami nagyon fura volt odaírva, valószínüleg latin. Megörültem, hogy hoppá, valami titokzatosság is vegyült az életembe- és elolvastam magamban a mondatot, végül fáradtan eldőltem. Iszonyút álmodtam, erre tisztán emlékszem. Egy dementor üldözött, és majdnem elkapott. Egy öregember kiáltozását hallottam: Duffney! Duffney, vigyázz, menekülj! És akkor elkezdtem futni. Futottam, kiabáltam sikítottam- és akkor hirtelen, váratlanul valaki megragadta a vállam és felrázott. Nem nyitottam ki a szemem, azt hittem, a mamám az. Éreztem, hogy patakokban folyik rólam a veríték. Nagy nehezen kinyitottam a szemem- de amit láttam, az nem a mamám volt, hanem valaki egészen más. Nem is a szobámban voltam, hanem egy sötét utcában- és egy hollófekete kócos hajú, zöldszemű kamaszfiú tartott a kezében. Kerekre tágult a szemem a rémülettől.

-Semmi baj.-igyekezett megnyugatni a fiú. Méghogy nincs baj?!, gondoltam. -Csak rosszat álmodhattál. Hogy hívnak, és hogy kerülsz ide?

Leültem a földre, és körülnéztem. Egy láda feküdt mellettem Dupla D-és felirattal- és egy versenyseprű. Éreztem, hogy valami nyomja az orrom- egy félhold alakú aranykeretes szemüveg volt az. Eszembe jutott az álom, és önkéntelenül motyogtam az orrom alatt:

-Duffney…

-Hogy kerülsz ide, Duffney?-ismételte a kérdést a fiú, és felsegített a lábamra.

-Be kell vallanom-sóhajtottam őszintén.-, hogy halvány lila gőzöm sincs. Hol vagyok?

-Surrey-ben, Little Whingingben.-mondta egy kételkedő pillantás kíséretében. A közelben egy rozoga lámpa egy táblát világított meg: Magnolia köz. Jól van, gondoltam, és megremegtem a gyomromba hasító fájdalomtól. Tuti, hogy ez álom, de használjuk ki.

-Értem.-mondtam, és ránéztem. Majdnem egyforma magas voltam vele. Az egyik ház ablakában láttam, hogy külsőm mit sem változott (kivéve a szemüveget): hosszú, nagy csigákban göndörödő bronzvörös lobonc, cingár alak, égszínkék harsány szemek.

–És te ki vagy?

-Harry Potter.-mondta, és kíváncsian fürkészett. Egy szemrebbenéssel sem jeleztem a meglepetést, csak rá mosolyogtam, amitől ki tudja, miért, kicsit zavarba jött.

-Megtudhatnám a te vezetékneved is Duffney? Na, most gáz van, gondoltam. Jártassuk az agyunkat. Félholdszemüveg. Dupla D-s monogramm. A hang az álomban…minden egybevág, ergo: a vezetéknevem biztosan Dumbledore.

-Dumbledore.-suttogtam.-Duffney Dumbledore.-Úgy nézett rám, mint aki kimérát lát- pedig az közel sem olyan veszélyes, mint én, mikor ideges vagyok!

-Du-Dumbledore?-dadogta.

-Az ükunokája vagyok.-jelentettem ki. Ez el van döntve, ha nem igaz, majd kimagyarázom magam valahogy.

-Menjünk a parkba.-na igen, a könyv menete. Nem kéne felborítani, már csak azt kéne tudni, hogy ez hanyadik kötet.

-Hány éves is vagy?

-Tizenöt.-na ez nagyszerű. Eszembe jutott, hogy a könyvek mindig Harry születésnapján kezdődnek.

-Ez esetben Boldog Születésnapot neked.-mosolyogtam a lehető legkedvesebben. Na, megint ez a kiméra-nézés. De nekem akkor is nagyon tetszik. Akárki bármit mondd, szerintem Harry igencsak jóképű.

-Honnan tudod, hogy ma van a születésnapom?

-Megérzés.-tértem ki a téma elől.

-Furcsa megérzéseid vannak.

-A megérzések mindig furcsák. -Öt perc hallgatás. Leült a hintába, én meg a fűbe.

-És mi hír Volde…azaz Tudodkiről?

-Nem kell nekem itt Tudodkizni…-úgy láthatta, hogy ezzel megsértett, úgyhogy bátorítóan megereszettem felé egy félmosolyt.

-Húha, nem tudom, mit mondhatok el itt… -Valami megrezzent a bokorban. Á, ez valamelyik macska lesz, mert Mundungus nincs itt. Na jó, akkor mondhatok valamit.

-Oké.-mondtam, a szemem a macskán tartva, ami most igyekezett kiszökni a tekintetemből.

-Voldemortunk lapul.

-Lapul? Hogyhogy lapul?

-Szövetségesek.-ezt csak tátogni mertem, de megértette.

-Ron? Hermione?

-Ööö…-nem tudtam, hogy írjam körül a dolgot, végül kerekperec kimondtam:-Főhadiszállás.-de mentségemre legyen mondva, a lehető leghalkabban.

-Mit csinálnak?

-Takarítanak.

-Ez az a fontos dolog, amiről…írtak?

-Igen.-feleltem.-És ha odérsz akkor…-hoppá, ez nagy hiba volt. Elárultam, hogy érte fognak jönni. Ez baj. Naaagy baj. De most már hiába.- …akkor neked is ez lesz a dolgod.

-Odérek?-felcsillant a szemében a remény.-Oda fogok menni? -Nem mertem bólintani, sem megrázni a fejemet. Látta, hogy megbántam a dolgot, így nem faggatott tovább.

-Hogy találtál rám?-kérdeztem egy kis idő múlva- ez valóban érdekelt, és már amúgy is jött nekem eggyel a Voldemortos hírek miatt.

-A járdán feküdtél és kiáltoztál.-mondta a lehető legkészségesebben.-Egy kicsit meg is sérültél- látod, ott az arcodon… -ujjával megmutatta a seb helyét. Fájt, mikor hozzáért. Felszisszentem.

- Bocsánat, ne haragudj…

-Semmi baj. Tudod, nem tudom miért kerültem ide.-mosolyogtam halványan. Különösen csillogott az a szép zöld szempár- olyan színűek voltak, mint a leveli béka bőre. Gyönyörűek, gondoltam.

-Fogalmam sincs, most mi lesz velem meg ilyesmi… az elveszettség mindig is a specialitásom volt.

-Nekem is. -Na, erre úgy válaszoltam, mint egy fafejű.

-Gondolhattam volna.-hatalmasat sóhajtottam, és felnéztem az égre. Az ég olyan volt, mint a gyémántokkal megszórt mélykék bársony. Fura, hogy ilyen gondolatok keringtek a fejemben. Általában nem így gondolkodom, de akkor még nem tudtam, miért is van ez így. Egy jó fél óra telt el néma csendben- néha ránéztem- szívszorító látvány volt. Bárcsak elmondhatnám neki a sorsát! De valami odabent azt mondta, hogy inkább csak tartsam összezárva az álkapcsomat. Alkalomadtán ő is kutató pillantással illetett- talán mert a varázslótalár alatt farmer rövidgatya és spagettipántos top feszült rajtam- ki tudja miért, de valahogy mindig kicsit melegebb lett, ha csak egy pillanatra és rámemelte levelibéka zöld tekintetét. És egyszer csak váratlanul felhangzottak Dud bandájának egyértelmű hangjelzései. Harry nem mozdult- csak rámnézett egy pillanatra- éreztem a levegőben a felgyülelmlett keserűséget és dühöt. Valahogy azért mégis enyhíthetnék rajta, gondoltam, miután Dudleyék hallótávolságon kívül értek.

-Ne haragudj, Harry-szólítottam meg: azonnal felkapta a fejét.- Kérhetek tőled egy hatalmas szivességet? Alig láthatóan bólintott. -Ha olyan dolgokról tudnék, amikről nem tudhatok- mondtam tagoltan, hogy megértse.-, és azokra hivatkoznék, soha ne kérdezd, hogy honnan tudom. -Meglepett tekintet. Nagyon szép.

-Rendben.-mondta. Mosolyogtam. Ő is mosolygott. Csodaszép mosolya van!

-Oké.- mondtam, és odasétáltam hozzá. Zavarban volt. Én is abban voltam, de pillanatnyilag más foglalkoztatott, ami háttérbe szorított minden más apróságot.

- Ne szenvedj, Harry! -Valahogy ezt üzenhette a tekintetével: „Hogyan ne?”

-Mert hamarosan többet fogsz tudni, mint amit most mondtam neked. De addig türelmesnek kell lenned, és ne okold magad a történtekért! Próbáld megnyugtatni magad, akkor sokkal jobban tudsz majd aludni… -Nos igen, erről az ígéretről beszéltem, ez nyilván az eszébe jutott, mikor kinyitotta, majd becsukta a száját.

-Hazakísérlek.-mondtam mosolyogva.-Különben Dursleyék leharapják a fejed.-megint kinyitotta a száját, hogy kérdezzen.

-Kérlek.-suttogtam fájdalmasan, és mélyen a szemébe néztem.-Ne kérdezd meg soha… -Ez hatott. Olyan szépen csillogtak azok a szemek! Ott és akkor, azonnal rájöttem, hogy teljesen beleszerettem. De tudtam, ez a dolog reménytelen, hiszen Chóval fog összejönni. Na de ezt most hagyjuk. Felkaptam a ládám és a seprűm (nem engedtem, hogy segítsen), és elindultunk Dudleyék után. Ahogy az a könyvben meg volt írva, még elkaptuk az utolsó mondatfoszlányokat, és a veszekedés is megvolt- csak most éppenséggel nem csak az álmai kicsúfolása dühítette fel Harryt- most én voltam a fő téma, az álmok csak mellékesek voltak.

-Ki ez a randaság?-kérdezte Dudley. Nem nagyon érdekelt a sértegetése. Ő még randább volt, így kellőképpen visszavágtam.

-A tükörképed mosolyog rád.-Harry jóízűen és a lehető leggonoszabban nevetett.

-Olyan ruha van rajta.-folytatta a vitát Mr. Hurka. –Olyan, mint te?

-Nem, épp most jöttem a jelmezbálból.-feleltem gúnyosan. Erről ennyit. Befordultunk a Magnolia közbe. Ideges lettem, és egyfolytában a sötétséget kémleltem. Ők meg vitáztak.

-Hát vigyázz, de büdös kis (bíííp)-mondta a drága és izléses szókincsű szereplőnk.-A lovagod éjszaka az anyja után kiáltozik! Nem utálod hallgatni? -Nem figyeltem egyébként sem, úgyhogy nem tudott zavarba hozni- de sajnos Harryre igen csak látványosan hatott. Elvörösödött a feje, és kirántotta a pálcáját. Egy sötét csuklya villant el a lámpák fénye alatt. Kitapogattama zsebem. Volt nálam pálca… valamire majd csak megyek vele…

-Harry! Mintha dementort láttam vol…-elsötétült az éjszaka. Mindent sötétség borított, elveszett voltam, vak. Éreztem egy hideg lehelletett a tarkómnál. Maradék erőmet összeszedve szembefordultam azzal a borzalmas teremtménnyel, és teljes erőmből pofonvágtam. Dudley nyöszörgött. Erőlködésemnek semmi haszna sem volt. Az a dementor támadott meg, aminek egyébként Harryt kellett volna. Csontos kezek hideg markolása ropogtatta az állam. Éreztem, hogy elvesztem, határtalan, sűrű, tejfehér köd vett körül, s lassan elveszítettem az eszméletem… És ekkor hirtelen fény szűrődött át a ködön. Egy fénylő szarvas, Harry patrónusa. A földre estem. Nem tudtam mozdulni, mintha ólomból lettem volna. Aztán valaki felémhajolt…Kinyitottam a szemem.

-Köszönöm, Harry.-motyogtam megsemmisülten. Szerettem volna, ha most megteszi. De nem tette meg. Arca alig pár centire volt az enyémtől, de nem tette meg. Korán volt még.

-Nincs mit, Duffney.- mosolygott.

-Jövök neked eggyel.-én is vigyorogtam, és felültem.-De tudom a módját, hogy fogom csinálni…hopp-hopp! –az ujjamat a szám elé tettem, tréfásan. Ez szemmel láthatóan egy kis világosságot csempészedt ilyedt tekintetébe.- Majd meglátod, hogyan.-megdermedtem, mintha figyelnék, aztán megenyhültem.

-Jön Mrs.Figg.-fejentettem ki.- Kíváncsi vagyok, merre kóborolt Mundungus.