-Mi…?-már rakta el volna a pálcáját, mikor Mrs. Agyalágyult rákiáltott:

-Nehogy eltedd azt a vacakot! Mi van, ha még több ólálkodik itt? Esküszöm, megfojtom Mundugus Felchert! -Na igen, ez a kiméra-nézés örökké megmarad majd bennem. Azonban Figg most kiszúrt engem - és lóbáló zacskóját elhajintva odaugrott - kaptam egy kiadós pofont!

-Duffney Dumbledore! - hoppá, eszerint tényleg Dumbledore-nak hívnak.- Hogy merészelsz elkóborolni? Dumbledore professzor világosan a tudtodra adta, hogy ha megérkezel, gyere hozzám!

-Valószínüleg beüthettem a fejem..-motyogtam felháborodva.-Ugyanis nem emlékszem semmire! -Most Figgen volt a kiméra-tekintet sora.

-Neeem?

-Igen.-szólt közbe Harry.-A járdán feküdt, és eszméletlen volt, mikor megtaláltam…de honnan ismeri a néni Dumbledore Professzort?

-Mindenki ismeri.-vágta rá Figg.

-A néni boszorkány?

-Nem, ő kvibli.-nevettem, és feláltam.-És elég csontos keze van! Mundungus merre van?-folytattam Figgy felé fordulva.

-Neked erről nem kéne tudnod! Az üknagyapád túlságosan bízik benned!- na most az egyszer szerencsés vagyok.

-Megbízik bennem.-jelentettem ki, mintha megsértett volna. Milyen jól játszom, már kezdem megszokni, hogy Duffney vagyok.-Cipeljük haza Dudleyt. -Segítettem Harrynek Dudot vonszolni. Undorító és nehéz munka volt. Mikor elbúcsúztunk, könnyed puszit kapott a homlokára, valamint egy ígéretes mosolyt, kacsintással kiegészítve.

-Holnap, bármi történjék is, találkozunk! Mosollyal az arcán és az öröm szikrájával a szemében sétált át a füvön. Szegény!, gondoltam. Lesz egy kis balhé, mielőtt álomra hajthatod a fejed!

                      *

Másnap reggel a totális felébredés reményével pattintottam fel a szemem- de sajnos Figgy egyik macskája, nevezetesen Boo segített abban, hogy rájöjjek- ez egyáltalán nem álom. A gazdája egész rendes volt, ágyba hozta nekem a reggelit. Miután befaltam a tipikus angol reggelit -ami most zabkásából állt- jöhetett a cucc mustra. Felcsaptam a ládámat, és szétdobáltam a holmikat. Ruháit illetve Duffney izlése teljesen megegyezett az enyémmel, így megfelelőképpen tudtam válogatni. Miután felrángattam magamra egy farmert és egy világoskék topot (ami a szokásosnál jobban emelte ki a szememet). Találtam egy seprű alakű kis fülbevalót, azt is felvettem. A seprűt is ki akartam próbálni -egy Ezüst Nyilam volt!- mire Figgy visítozni kezdett, mikor a lakásban repdesés miatt véletlenül levertem az egyik vázáját. A fejemhez vágta a sportcipőimet, és kihajintott a házból. Pont ezt akartam. Legalább fél óra bolyongás után akadtam rá a Privet Drive 4-es számára. Az ablakok kivétel nélkül tárva-nyitva voltak. Egy szellőzőcső vezetett fel a falon. Felmásztam rá, egészen az egyik ablakig.

-Harry! Harry! -Az ablakban nyomban megjelent –még a szokásosnál is kócosabb volt – és elkerekedett szemmel nyúlt felém.

-Duffney!-nevetnem kellett a fején. Elpirult, de azért segített bemászni a szobájába.

-Megmondtam, hogy bármi történjék is, találkozunk! Betartom az ígéretem. Ne-ne…! Megint kérdezett volna. Már kifejezetten idegesítette ez a titkolózás. Hogy oldjam a helyzetet, üdvözlőpuszit nyomtam a homlokára. Öregem, olyan vörös volt, mint az én hajam! Nos eghen, ez van. Most szerettem volna kibújni önmagamból, és kifejezetten élveztem, hogy megtehetem ezt az apróságot.

-Nos, Mr. Búvabélelt-folytattam.-Irány az utca!

-Nincs kedvem…

-Nem kérdeztem a véleményed.-jelentettem ki szigorúan.-Indulás, lemászni, egy-kettő! -Azzal taszítottam is az ablak felé. Ki tudja miért, engedte magát irányítani, és egy árva zokszó sem hagyta el a száját mászás közben. Mikor leért, megcsúszott a lábam, és ráestem! Azt hittem, hogy dühös lesz- felkészültem hát a legrosszabbra. De mikor lekászálódtam róla, elkezdett nevetni. Szívből jövő, őszinte nevetés volt, és nagyon kellemes hangzású. Én is nevettem. Mikor végre elcsitult, azt mondta:

-Évek óta nem nevettem ilyen jót, Duffney! Köszönöm!

-Óhó, ezek szerint törlesztettem a számlámból?-kérdeztem, miközben elindultunk a napfényes utcán. Megint nevetett.

-Csak egy icipicit.

-Ez attól függ, mit értesz icipici alatt.

-Képzelj el kenyérmorzsát a kenyérhez képest.-felelte frappánsan.-Na, a kenyérmorzsa icipici.

-Mint az icipici ökröcske? -Nevetés volt a válasz. Jól érezte magát, és ennek köszönhetően én is azt tettem. Akkor még nem sejtettem: az lesz az utolsó felhőtlen nap az életemben. Leültünk a fűbe, és beszélgetni kezdtünk. Szóba került a Roxfort, de semmi pánik – Duffney holmijainak köszönhetően mindent tudtam a „múltam”-ról.

-Miért nem Roxfortban tanultál eddig?

-Albus féltett.-ezeket egy levélben olvastam.- Maga tanított, nevelt. Én vagyok az egyetlen élő rokona. -Nos igen, miylen részletes volt ez a levélke….és még nincs vége!

-Meglepne, ha tudnád, milyen fontos vagy neki! -és nekem is, tettem hozzá gondoladtban. - Most azonban berakott a Griffendélbe, és azt akarja, hogy az iskolájában tanuljak. Nem értem. -Elgondolkozott.

-Nem tűnt úgy az utóbbi időben, hogy titkol előled valamit?-végigfutattam a fejemben a levelek mondatait. Valóban, egy kissé tartózkodóak voltak.

-De. –felvontam az egyik szemöldököm.

- Majd kiszedem belőle.

-Előbb utóbb kiderül…-motyogta. Eszembe jutottak az álmai. Vajon álmodhatott valami furcsát? Nem emlékeztem a könyvből olyan álomra, amit akkor, Dudleyéknál élt át. Az első fura álomra csak karácsonykor fog sor kerülni!

-Valami baj van?-kérdeztem.

-Semmi, csak…-rámnézett.-Olyan fura érzésem van…mintha… mintha…-elfordult. Zavarban volt.-Mintha ez így túl szép lenne.- A szemébe néztem. Kételkedés volt benne.

-Igazad van…-motyogtam öntudatlanul. Eszembe jutott Sirius. Könnybe lábadt a szemem! Mennyire kétsége lesz esve… a gondolattól is kifacsarodott a szívem. Nem szólt semmit, csak bámult rám. Végül mégis megkérdezte:

-Mi a baj, Duffney? -Valami ilyesmi járhatott a fejében: „Túl érzékeny” -Be kell vallanom valamit.-valahogy el akartam mondani neki, hogy tudom, mi fog történni.

-Én…jósnő vagyok. -Hogy írhatnám le, hogy hogy nézett? Úgy, mintha azt latolgatná, nevessen, vagy ordibálva meneküljön. -Ne Trelawney jusson az eszedbe!-mondtam gyorsan.-Egyszerűen csak megérzem a jövőt.

-Hogyan?

-Nem tudom…-feleltem zavartan.-Van egy gén, ez a jósgén. -Nyilvánvaló volt, hogy hülyének néz. Ennek ellenére folytattam.

-Ezzel születtem…megérzem, hogy…-hirtelen megszédültem. Veszély! Ezt mondta egy határozott hang a fejemben. Haza… haza kell menni!

-Hajolj félre!-kiáltottam hirtelen, és a földre húztam. Jól tettem, mert rögtön azután egy ezüstös fénycsóva zúgott el ott, ahol az előbb voltunk!

-Gyorsan! Menjünk a házba!-teljesen megzavarodtam, és egyedül csak ez járt a fejemben… csak ezt akartam, ezt kellett tennem. Nem érdekelt semmi, csak futni, futni haza… Harry annyira ledöbbent, hogy nagy nehézséget jelentett még megmozdítani is. De ez az állapot sem tartott sokáig, amikor meglátta a mögötte futó fekete csuklyás alakot. Rohantunk, rohantunk és rohantunk. Aztán, hirtelen az alak köddé foszlott… Harry meg akart állni, de én tovább száguldottam. Éreztem, hogy szúr a szemem. Mikor hátranéztem Harryre, a szemüvege tükrében láttam, hogy világoskéken világít. Megrémített a látvány, és megtorpantam.

-Mi van veled, Duffney?-kérdezte ijedten, és nagy szemeket meresztett rám. Megráztam a fejem, és az izzás, a késztetés tovatűnt.

-Nah, hát erről beszéltem.-moytogtam, kihasználva az előbbi furcsaságot.-A jósgén…

-Mi lehetett ez?

-Egy látomás.-feleltem. Csak úgy jöttek ezek a szavak.-Figyelmeztetés… -Harry hallgatott. Én a szám előtt tartottam a kezem, és lázasan gondolkodtam. Hogy lehet az, hogy tegnap még nem voltam látnok, most meg hirtelen az lettem? Csak azért mondtam Harrynek, hogy vala… Egy pillanat! Én mondtam, hogy látnok vagyok! Minden, amit magamról állítok, azonnal úgy lesz! Ezért volt a szerencse az ükunokával és a nevemmel! Valószínüleg igen furcsa képet vághattam, mert Harry feszülten figyelt engem. Remek. Most mihez kezdjek? Zúgott a fejem a hangoktól és emlékképektől… egy kisfiú szeme láttára hal meg az anyja… egy férfi égési sérülésekkel fetreng a padlón…egy hatalmas kígyó árnyéka magasodik egy fiú felé…egy csuklyás alak leemeli a köpenyét…egy meztelen test kiemelkedik egy kőüstből… egy fiatal férfit elnyelnek egy sötét, szakadt függöny fodrai… egy lány és egy fiú szenvedélyesen csókolják egymást… egy ősz öregember holtan esik össze… Túl sokat láttam, hallottam… szédültem, kiáltoztam, halálsikolyokat hallottam, emberek millióinak szenvedését. Borzalmas volt… borzalmas… a vér fröccsenése, a hús égett szaga… egy szenvedő kamasz ordítása…

-HARRYYYYYY! -De hiába, nem lett vége a borzalmaknak. Temetéseket láttam, haldokló varázslókat és muglikat… egy véget nem érő, hosszú, gyilkos háború…a figyelmeztetés…

-Ő maga üldözött minket… Nem szabadulunk többé, míg milliók nem esnek áldozatul…Szenvedés…Halál…Harry Potter… -Már képtelen voltam megállni a lábamon- összeestem, és a még a földön is motyogtam, öntudatlanul, rettegve:

-Voldemort… ő maga volt… közeledik, és nem szabadulunk tőle… nincs visszaút, csak a háború…kín… halálsikoly…vér…Harry Potter…Harry Potter… -Éreztem, hogy visznek. Tehetetlen voltam, csak ismételgettem Harry nevét…

-Harry Potter…az Egyetlen… az Egyetlen…Harry Potter… -Innentől már végképp elmosódtak a képek, és én elmerültem egy sötét, csillagtalan űrben.

                        *

A következő kép, ami valamennyire megmaradt bennem, hogy egy ágyon fekszem, és emberek susmognak rólam. Volt köztük két ismert hang: az egyik Harryé volt, a másikat pedig még az álmomból ismertem. Albus! (Miért is neveztem szinte automatikusan Albusnak?!) Kinyitottam a szemem, és fel akartam ülni, de Albus, aki észrevett, szelíden visszanyomott. Egy rozzant, sötét szobában voltunk.

-Hogyan kerültem ide?-leheltem.-Mi történt?

-Túltengett benned a jósgén, Duff.-felelte kedvesen Albus.-Mondtam, hogy most fog eljönni az ideje, mikor Voldemort visszatért. Megborzongtam. Felvillantak bennem a képek…sokkal jobban értettem őket, mint legelőször.

-Igen, mondtad…-motyogtam. Leült velem szemben, Harry is. Belenézett a szemembe (olyan volt, mintha a tükörbeli szememre bámulnék), és komoran megkérdezte:

-Mit láttál, Duffney?

-Egy figyelmeztetést láttunk.

-Igen, Harry mesélt róla.

-Voldemort üldözött minket.-csillogni kezdett a szemem.-Szenvedni fogunk, Albus! Meghalni, szenvedni… hosszú véres csatákat láttam, és rengeteg holtat, rengeteget! Félek…. -Valóban féltem. -És nem szabadulunk tőle… míg az Egyetlen le nem… le nem…

-Győzi.-fejezte be helyettem Albus. -Harry azt mondta, az ő nevét is motyogtad.

-Igen.-feleltem.-Oh, szent Merlin (ilyen a nyelvjárásom?!)! Hallottam sokmillió varázsló és mugli sikolyát! Éreztem a vér szagát…Láttam sokmillió koporsót, láttam a siratók sötét tömegét… Borzalmas volt! És láttam… láttam… ahogyan… meghalsz, Albus! Nem akarom! Nem akarom, hogy meghalj, nem teheted! -Nagyon szerettem Albust- csak azt nem értettem, miért- de nagyon szerettem. Döbbent csend volt a válasz. A sarokban egy sötét hajú és szemű férfi álldogált- Piton professzor. Találkozott a tekintetünk. Megtört embert láttam, egy szomorút. Megdöbbentő volt. Mintha kicsit megenyhült volna- a szeme nagyon szép fekete volt, és sötét, mintha átérezné, amit láttam. Figyelmemet róla elvonta a másik két alak, aki most kibújt a sötétből. Az egyik lángvörös hajú, magas kamaszfiú volt, a másik pedig egy barna hajú és szemű, bozontos hajú lány. Gyönyörű volt, nagyon szép. Odaléptek hozzám.

-Gyönyörű vagy.-mondtam köszönés helyett Hermione Grangernek. Kissé hülyének éreztem magam a mondat miatt, de pillanatnyilag nem nagyon fogtam fel, hogy mi volt szavaim értelme. Még a sötétben is jól lehetett látni, hogy mennyire zavarban van.

-Te is az vagy.-mondta gyorsan Ronald Weasley. Harry csendes volt, és mégis megértő. Csak ült azon a széken, magába roskadva. Szerettem volna odarohani, átölelni, és megnevettetni, de képtelen voltam mégcsak felülni is.

-Tényleg láttad ezeket, Duffney?-kérdezte Piton a sarokból. A többiek döbbenten fordultak felé- valószínüleg sosem hallották Pitontól, hogy egy gyereket a keresztnevén szólított volna meg. Bólintottam.

-Akkor fel kell készülnünk.

-Hadd segítsünk!-kérte Ron.-Eddig is megoldottunk pár rejtélyt…

-Idén jobb lenne, ha nem foglalkoznátok semmi ilyesmivel-mondta Albus.- Most pedig menjetek le a konyhába. Molly már megcsinálta a vacsorát. Mi is megyünk nemsokára. -Mikor egyedül maradtunk, megint elkezdtem zokogni.

-Nem halhatsz meg, Albus.-suttogtam, és a mellkasára hajtottam a fejem. Hallottam, ahogy ver a szíve. A legszebb dallam volt, a legboldogítóbb, amit valaha hallhattam. Ugyanakkor zavarodott is voltam. Mit kersek én egy számomra teljesen idegen ember karjaiban, és egyáltalán hogy tudom ennyire szeretni? A szívem vadul ütlegelte a bordáimat.

-Egyszer mindenkinek eljön az ideje.-mondta nyugtatóan Albus.-Ne feledd, amire tanítottalak: a halál nem más…

-…mint egy új kaland kezdete –ezt sem tudtam, hogy honnan a kénköves pokolból tudom..

-Pontosan, Duff. De azért…hiányozni fogsz… De ugye tudod, hogy a látomásod csak olyan emberre terjed át, akit szeretsz?-beletörődően elmosolyodott.- Milyen hamar eljött, ugye? -Albus szeme nagyon kék volt, és nagyon szomorú…